"A böjtölő ember talán arra érez rá a legjobban, hogy Isten nélkül semmi lényeges nincs az életben."

készítette: Dozsa Ottilia

A szülővárosom központjában, nem messze a díszes városházától, van egy kápolna, amelyről azt mondják, hogy térden járva építették. Évente egyszer nyitják ki, Szent Rókus napján. Ilyenkor anyu csak főtt kukoricát tett az asztalra, megsóztuk, és csak azt majszoltuk. A gyerekek dinnyét is ehettek utána, mert valamikor a nyár közepén van ez a fogadalmi nap, kánikulában, de – így mondták – a szabadkaiak ezt a napot akkor is „megtartják”. Nagyapám sohasem beszélt a böjtjeiről, csak feltűnt, hogy nem eszik és nem is iszik egész nap. Ilyen volt a „karácsony bűtje” is, közvetlenül a nagy ünnep előtt, és természetesen a hamvazószerda és a nagypéntek is. A böjtölés ezeken a napokon ránk, kicsikre is vonatkozott, ami abban nyilvánult meg, hogy módjával ettünk, és napközben nem voltnassolás. Nagyapának azonban voltak olyan böjti napjai, amelyeket csak ő tartott számon: amikor megjelent az égen az újhold. Ilyenkor is ugyanúgy dolgozott kinn a szőlőben,mint máskor, néha nyári forróságban, élelem és víz nélkül, még fütyörészett is hozzá. Számára ezek az újholdnapi böjtök egyáltalán nem voltak gyászos napok. Később tudtam meg, hogy hálából vállalta őket, merthogy megszabadult a fogságából. Még később merült fel bennem a gyanú, hogy nagyapa e fogadalmi napjain valószínűleg nem csupán a második világháború borzalmas tapasztalataira gondolt. Mindnyájunknak megvannak a saját fogságai, véges lények vagyunk, határokba ütközünk. Sebeket okozhatunk akaratlanul is. Szeretnénk a jót, de néha a legjobb szándékunk sem elég ahhoz, hogy meg is tegyük. A böjtölő ember talán arra érez rá a legjobban, hogy Isten nélkül semmi lényeges nincs az életben. A böjt így lesz az Istenhez fordulás eszköze, ami egyúttal a magunkba szállást is jelenti. Aki böjtöl, a pusztába megy. Ott pedig csak Isten van meg én. A találkozás e belső úton azonban nem szomorú esemény. Néha még fütyülni is lehet hozzá.

 

Horváth Árpád SJ:  Böjt