„Stabat Mater”

 A Fájdalmas Szűzanyáról szóló legszebb írásnak mindenkor a „Stabat Mater” kezdetű verset tartották. Szerzője a hagyomány szerint egy Jacopone da Todi nevű ferencrendi szerzetes volt, aki 1306-ban halt meg.

Jacopone valamikor híres jogtudós, ügyvéd volt és szülővárosának szenátora. Vagyona óriási volt. Családja előkelő és fiatal felesége messze földön ismert szépség. Az emberek nagyon boldognak tartották.

1268-ban nagy ünnepségek voltak Todiban. A felvonulások és játékok az emelvény előtt voltak. Az első helyen ült Jacopone hitvese, mint Todi legelőkelőbb asszonya. Egyszerre csak óriási robaj hallatszott és az ünnepi emelvény összeomlott, maga alá temetve a város előkelő asszonyait. Jacopone odarohant, s előtte húzták ki legelsőnek szeretett feleségét. Még volt benne élet. Jacopone ruháit fel akarja bontani, hogy a seb vérzését elállíthassa, az asszony azonban erővel ellenállt és kérte, hogy valami magányos helyre vigyék. Odaérve Jacopone felbontja félholt felesége drágagyöngyökkel díszített ruháját, és akkor veszi észre, hogy a ruha alatt egy durva darócöv simul az asszony testére, mely minden mozdulatnál fájdalmat okozott neki. „Mi ez?” – kérdezte a férj. „Ezt érted viseltem” – felelte az asszony, és Mária nevét híva segítségül, kiszenvedett. Jacopone nemsokára otthagyott mindent és Szent Ferenc rendjébe lépett. Nem tudta ott sem elfelejteni hitvesét, aki önként szenvedést vállalt magára, hogy férjéért ajánlja fel azt. Ugyanezt a gondolatot fedezte fel a Szűzanya sok fájdalmában is. Ő is másokért és mások miatt szenvedett, mindannyiunkért és mindannyiunk bűne miatt. E gondolat tette őt a Fájdalmas Anya hű tisztelőjévé, és íratta meg vele a Stabat Mater-t.

Szenthelyi-Molnár I.

Sík Sándor fordítása

Kis átalakítással ma ezt használják a magyar keresztény egyházakban.

Áll a fájdalomnak anyja,
Kín az arcát könnybe vonja.
Úgy siratja szent Fiát.

Gyász a lelkét meggyötörte,
Kín és bánat összetörte,
Tőrnek éle járta át.

Ó mi nagy volt ama drága
Szűzanya szomorúsága,
Egyszülött szent magzatán!

Mennyit sírt és hogy kesergett,
Látván azt a nagy keservet,
Azt a nagy kínt szent Fián.

Ki ne sírna, melyik ember,
Hogyha ennyi gyötrelemben
Látja lankadozni őt?

Ki ne sírna Máriával,
Hogyha látja szent Fiával
Szenvedni a szent Szülőt!

Népét hogy megmossa szennytől,
Látta tenger gyötrelemtől
Roskadozni Jézusát.

Látta édes egy szülöttét,
Halálos nagy elepedtét,
Látta, hogy halálra vált.

Szeretetnek szent kútfője,
Add, a fájdalomnak tőre
Járjon át a lelkemen.

Hogy szívemben lángra kelne
Krisztusomnak szent szerelme.
Segíts neki tetszenem.

Esdek, hogy szívembe véssed,
Szűzanyám, nagy szenvedésed
S az Átvertnek sebeit.

Gyermekednek, a sebzettnek,
Ki miattam szenvedett meg,
Osszam meg gyötrelmeit.

Add meg, kérlek, hogy mig élek,
Együtt sirjak mindig véled
S azzal, ki a fán eped.

A keresztnél veled állni,
Gyászban veled eggyé válni:
Erre űz a szeretet.

Dicső szűze szent szűzeknek,
Hadd ízleljem kelyhedet meg:
Add nekem fájdalmaid:

Add tisztelnem, add viselnem,
S nem felednem:
holt Szerelmem Krisztusomnak kínjait.

Sebeivel sebesítsen,
Szent mámorba részegítsen
Buzgó vérével Fiad.

Hogy ne jussak ama tűzbe,
Védj meg engem, drága Szűz te,
Ha az ítélet riad.

Krisztusom, ha jő halálom,
Anyád szeme rám találjon,
És elhívjon engemet.

S hogyha testem porba tér meg,
Lelkem akkor a nagy égnek
Dicsőségét lelje meg