 |
| Domenico Fetti 1620-as Veronica kép |
 |
| Jézus oldalát megsebzi a lándzsa, Fra Angelico |
5.század táján titokzatos Jézus-ábrázolás bukkant fel az ősrégi arameus városban, Edesszában (a mai törökországi Urfa). „Akheropita” – ezzel a jelzővel illették a textílián látható arcmást, ami annyit tesz, „nem emberi kéz alkotta”. A Mandülion (az arab eredetű szó jelentése „asztalkendő”) eredetéről több legenda is született. A legelterjedtebb, hogy Veronika kendőjéről van szó. Veronikát általában a Máté evangéliumában szereplő, vérfolyásából Jézus ruhájának érintése által kigyógyult asszonnyal azonosították, aki megtörölgette a kereszt alatt görnyedő Jézus véres, verítékes arcát, és kendőjén ott maradt annak lenyomata. Egy V. századi szíriai forrás nem Veronikához köti a Mandülion történetét, hanem a leprában szenvedő Abgar királyhoz, aki elküldte szolgáját, Ananiást Jézushoz, hogy meghívja őt Edesszába. Jézus megígérte, hogy maga helyett elküldi egyik tanítványát. Ananiás, aki a király festője volt, megfestette Jézus arcmását, ezzel tért vissza megbízójához. Ahogy Abgar meglátta a képet, nyomban meggyógyult. Az edesszai Mandülion ma az olaszországi Genovában található. Az ottaniak il Sudario vagy il Santo Mandillo néven emlegetik a San Bartolomeo degli Armeni templomban őrzött ereklyét, amely kalandos útja során több helyen megfordult, míg végül gazdag genovai kereskedők szerezték meg, és hozták haza messze földről, több mint hatszáz évvel ezelőtt. A szakemberek szerint valóban az első században készült, és nem kizárt, hogy alkotója látta Jézust, vagy olyan emberek elbeszélései alapján festette meg arcképét, akik ismerték őt.
A leprából való csodás kigyógyulás motívuma szerepel a Veronika történetét leíró apokrif szövegekben, pl. a Vindicta Salvatorisban is: ezek szerint Veronika Jézus halálát követően Rómába ment, és magával vitte a drága ereklyét. Egy Volusianus nevű magas rangú római tisztségviselő azonban erőszakkal elvette tőle, és elvitte Tiberiushoz. A császár, alighogy rápillantott a képmásra, kigyógyult a leprából. Veronika visszakapta a kendőjét, és halála előtt Szent Kelemen pápára bízta.
Ez lehetne az a Veronika-kendő, amelyet a római Szent-Péter bazilikában őriznek, és olyan rossz állapotban van, hogy rajta a Jézus-arc ma már szinte kivehetetlen. Azonban nem biztos, hogy az, mert Szent Kelemen korában még nem volt Rómában. Feltételezések szerint az ún. „római Veronika” azzal az ereklyével azonos, amelyet Bizáncban egy kis kappadókiai városka nevéről Kamuliai Szentképnek neveztek, és 574-ben Caesareából, Kappadókia fővárosából Konstantinápolyba vittek. Mivel Julianus Apostata uralkodása alatt elveszett Nagy Konstantin zászlója, kitörő örömmel fogadták, és a város védő ereklyéjeként tisztelték. Ezzel a nyélre erősített képpel vonultak hadba a bizánciak, ezt függesztették ki a város falára 622-ben, az avarok ostroma idején. Egy szép napon eltűnt, a képrombolási láz elől Rómába menekítette a konstantinápolyi pátriárka. Mivel továbbra is az ottani egyház tulajdonát képezte, és azzal a titkos megegyezéssel vitték Rómába, hogy a veszély elmúltával visszaviszik, nem tették közszemlére, csupán Konstantinápoly eleste, 1204 után.
Ezt a „római Veronikát” látta két évvel a nagy pestisjárvány után, 1350-ben, a pápa által meghirdetett szentévben a sok ezer zarándok, köztük svédországi Szent Brigitta és Nagy Lajos királyunk népes kíséretével. Mint egy névtelen krónikás írta, abban az esztendőben „az egész kereszténység Rómába jött”, hogy teljes búcsút nyerjen. A Szent Péter-bazilikában minden vasárnap és minden ünnepnapon közszemlére tették a Veronika kendőjének tartott kamuliai ereklyét, és akkora volt a tolongás, hogy Matteo Villani leírása szerint minden alkalommal több embert – egy ízben összesen tizenkettőt – összetiport a tömeg. Ez a nagy becsben tartott ereklye a 16. században eltűnt, ma már csak egy kora középkori másolatát őrzik a római Szent Péter-bazilikában.
Egyes kutatók szerint az elrabolt eredeti egy kis abruzzói település, Manoppello templomába került, és ma is az ottani Santuario del Volto Santóban található. Felbukkanása regényes körülmények között zajlott: 1506-ban egy idegen érkezett a városkába, és megszólította a templom előtt beszélgető férfiak egyikét, Giacomo Antonio Leonelli orvost, hogy menjen be vele a templomba. Ott a kezébe nyomott egy kis csomagot azzal, hogy tartsa nagy becsben, és amíg Leonelli kibontotta, az ismeretlen eltűnt. A csomag egy összetekert textília volt, felületén Jézus arcával. Az ereklye több mint száz évig volt a Leonelli család birtokában, aztán az egyik lány hozománya lett. Ő 1618-ban eladta, hogy kiválthassa férjét a börtönből. Aki megvásárolta tőle, két év múlva a városkában épp akkor letelepedett kapucinusoknak ajándékozta. Azok két üveg közé téve díszes keretbe foglaltatták, ma is így látható. Minden évben zarándokok hatalmas tömege látogat el Manoppellóba, hogy láthassa a különös Jézus-arcot, amely olyan, mintha egy leheletvékony függönyön keresztül tekintene a szemlélőre, vonásai hol határozottan kirajzolódnak, hol elmosódottaknak tűnnek, arckifejezése egyszer szenvedőnek, máskor nyájasnak hat.
Nagyon sokan azonban nem hisznek abban, hogy a ma-noppellói ikon azonos volna a római Szent Péter-bazilikából elrabolttal. Elsősorban Venetico Superiore lakói nem hiszik: ők azt állítják, hogy plébániatemplomuk birtokolja a „római Veronika” hű másolatát, az pedig egyáltalán nem hasonlít a Manoppel-lóban őrzött képre. Ezt a másolatot, különös pápai kegy folytán, Venetico ura, Giuseppe Spadafora készíttette 1625-ben, és mint felirata hirdeti, pápai kiközösítés vár mindenkire, aki másolatot készítene róla. A Berninit foglalkoztató VIII. Orbán pápa grandiózus építkezései, no meg háborúi irdatlan összegeket emésztettek fel, Venetico gazdag ura bizonyára nem ingyen jutott a másolathoz. Valószínűleg más is megkapta volna ezt a kegyet, ha jól megfizeti. De miről készült a másolat, ha az eredetinek tartott Veronika kendője még 1625 előtt eltűnt Rómából? Erre a kérdésre nem létezik kielégítő válasz.
A leprából való csodás kigyógyulás motívuma szerepel a Veronika történetét leíró apokrif szövegekben, pl. a Vindicta Salvatorisban is: ezek szerint Veronika Jézus halálát követően Rómába ment, és magával vitte a drága ereklyét. Egy Volusianus nevű magas rangú római tisztségviselő azonban erőszakkal elvette tőle, és elvitte Tiberiushoz. A császár, alighogy rápillantott a képmásra, kigyógyult a leprából. Veronika visszakapta a kendőjét, és halála előtt Szent Kelemen pápára bízta.
Ez lehetne az a Veronika-kendő, amelyet a római Szent-Péter bazilikában őriznek, és olyan rossz állapotban van, hogy rajta a Jézus-arc ma már szinte kivehetetlen. Azonban nem biztos, hogy az, mert Szent Kelemen korában még nem volt Rómában. Feltételezések szerint az ún. „római Veronika” azzal az ereklyével azonos, amelyet Bizáncban egy kis kappadókiai városka nevéről Kamuliai Szentképnek neveztek, és 574-ben Caesareából, Kappadókia fővárosából Konstantinápolyba vittek. Mivel Julianus Apostata uralkodása alatt elveszett Nagy Konstantin zászlója, kitörő örömmel fogadták, és a város védő ereklyéjeként tisztelték. Ezzel a nyélre erősített képpel vonultak hadba a bizánciak, ezt függesztették ki a város falára 622-ben, az avarok ostroma idején. Egy szép napon eltűnt, a képrombolási láz elől Rómába menekítette a konstantinápolyi pátriárka. Mivel továbbra is az ottani egyház tulajdonát képezte, és azzal a titkos megegyezéssel vitték Rómába, hogy a veszély elmúltával visszaviszik, nem tették közszemlére, csupán Konstantinápoly eleste, 1204 után.
Ezt a „római Veronikát” látta két évvel a nagy pestisjárvány után, 1350-ben, a pápa által meghirdetett szentévben a sok ezer zarándok, köztük svédországi Szent Brigitta és Nagy Lajos királyunk népes kíséretével. Mint egy névtelen krónikás írta, abban az esztendőben „az egész kereszténység Rómába jött”, hogy teljes búcsút nyerjen. A Szent Péter-bazilikában minden vasárnap és minden ünnepnapon közszemlére tették a Veronika kendőjének tartott kamuliai ereklyét, és akkora volt a tolongás, hogy Matteo Villani leírása szerint minden alkalommal több embert – egy ízben összesen tizenkettőt – összetiport a tömeg. Ez a nagy becsben tartott ereklye a 16. században eltűnt, ma már csak egy kora középkori másolatát őrzik a római Szent Péter-bazilikában.
Egyes kutatók szerint az elrabolt eredeti egy kis abruzzói település, Manoppello templomába került, és ma is az ottani Santuario del Volto Santóban található. Felbukkanása regényes körülmények között zajlott: 1506-ban egy idegen érkezett a városkába, és megszólította a templom előtt beszélgető férfiak egyikét, Giacomo Antonio Leonelli orvost, hogy menjen be vele a templomba. Ott a kezébe nyomott egy kis csomagot azzal, hogy tartsa nagy becsben, és amíg Leonelli kibontotta, az ismeretlen eltűnt. A csomag egy összetekert textília volt, felületén Jézus arcával. Az ereklye több mint száz évig volt a Leonelli család birtokában, aztán az egyik lány hozománya lett. Ő 1618-ban eladta, hogy kiválthassa férjét a börtönből. Aki megvásárolta tőle, két év múlva a városkában épp akkor letelepedett kapucinusoknak ajándékozta. Azok két üveg közé téve díszes keretbe foglaltatták, ma is így látható. Minden évben zarándokok hatalmas tömege látogat el Manoppellóba, hogy láthassa a különös Jézus-arcot, amely olyan, mintha egy leheletvékony függönyön keresztül tekintene a szemlélőre, vonásai hol határozottan kirajzolódnak, hol elmosódottaknak tűnnek, arckifejezése egyszer szenvedőnek, máskor nyájasnak hat.
Nagyon sokan azonban nem hisznek abban, hogy a ma-noppellói ikon azonos volna a római Szent Péter-bazilikából elrabolttal. Elsősorban Venetico Superiore lakói nem hiszik: ők azt állítják, hogy plébániatemplomuk birtokolja a „római Veronika” hű másolatát, az pedig egyáltalán nem hasonlít a Manoppel-lóban őrzött képre. Ezt a másolatot, különös pápai kegy folytán, Venetico ura, Giuseppe Spadafora készíttette 1625-ben, és mint felirata hirdeti, pápai kiközösítés vár mindenkire, aki másolatot készítene róla. A Berninit foglalkoztató VIII. Orbán pápa grandiózus építkezései, no meg háborúi irdatlan összegeket emésztettek fel, Venetico gazdag ura bizonyára nem ingyen jutott a másolathoz. Valószínűleg más is megkapta volna ezt a kegyet, ha jól megfizeti. De miről készült a másolat, ha az eredetinek tartott Veronika kendője még 1625 előtt eltűnt Rómából? Erre a kérdésre nem létezik kielégítő válasz.
Ahogy arra sem, hogy melyik lándzsa ütötte át a keresztfán függő, halott Jézus oldalát: az-e, amelyet Rómában őriznek, vagy pedig az, amely a bécsi Hofburg kincstárában látható? Longinus lándzsája – így nevezik arról a római katonáról, aki miután keresztülszúrta Jézus élettelen testét, egy csoda folytán hívévé vált: Jézus lecsorduló vére ugyanis Longinus beteg szemébe kerülve csodás gyógyulást eredményezett. A katona odahagyva ezredét csatlakozott az apostolokhoz, és Rómában átadta a lándzsáját Szent Péternek. Az örök városban őrzött Longinus-lándzsánál azonban sokkal híresebb az, amely Bécsben található. Ezt a legenda szerint Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg, ugyanaz, aki megálmodta, hol van Jézus keresztfája. A kelet-római császárok mindig utódjukra hagyták a becses ereklyét, amely győzelemre segítette fegyvereiket. A hagyomány szerint neki köszönhetően verte vissza Aetius Attila hunjait, győzte le Theodosius a gótokat, Martell Károly az arabokat, Nagy Károly a szászokat. Nagy Károlyt 47 csatában segítette – jegyezték fel a krónikások, akik szerint az uralkodó végzetét is a szent lándzsa okozta: percekkel azután, hogy egyszer véletlenül leejtette, meghalt. A frankoktól a Hohenstaufen-dinasztiához került, segítette Barbarossa Frigyest és utódait, majd végül a Habsburgoké lett. Az austerlitzi csata után majdnem Napóleon kezébe került, de még idejében elmenekítették. Trevor Travenscorft A Végzet Lándzsája c. könyvében leírja, milyen morbid szenvedély fűzte a Parcival-legendában és a Grál-mondában oly fontos szerepet játszó fegyverhez az okkultizmussal is kacérkodó Hitlert, akinek meggyőződése volt, hogy mágikus erővel bír, és világuralomhoz segítheti. Az Anschluss után Bécsbe bevonulva személyesen vette ki a Hofburg múzeumának tárlójából, és küldte Nürnbergbe. Innen a háború végén egy föld alatti rejtekhelyre vitték. 1945. április 30-án amerikai katonák találták meg. Nyolcvan perccel azután, hogy az amerikai kormány nevében lefoglalták, Hitler bunkerjában öngyilkos lett, halálával erősítve meg a Végzet Lándzsája legendáját.
Vitál Anna
forrás: http://vasarnap.ujszo.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése