Erzsébet Krisztust ismerte fel és szerette a szegényekben

Abból a levélből, amelyet Marburgi Konrád, Szent Er­zsébet lelki vezetője írt (Ad pontificem anno 1232: A. Wyss, Hessisches Urkundenbuch, I, Leipzig, 1879, 31-35)

Erzsébet egész életében a szegények vigasztalója volt, de amikor már különösen kezdett kitűnni az erényekben, teljesen az éhezők gyámolítója lett. Vára mel­lett kórházat építtetett, oda igen sok beteget és nyomo­rékot gyűjtött össze. Mindazoknak, akik alamizsnát kértek tőle akár itt, akár pedig a férje uralma alá tarto­zó egész területen, bőségesen osztogatta szeretetének jótéteményeit. A férje négy fejedelemségéből eredő összes saját jövedelmét úgy kimerítette, hogy végül szinte minden értékes holmiját és drága ruháit is elad­ta, hogy árukat a szegények javára fordítsa.

Az volt a szokása, hogy naponta kétszer, reggel és este, minden betegét személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb betegségben szenvedőket saját maga ápolta: az egyiket megetette, a másikat lefektette. Vol­tak olyanok, akiket saját vállán hordozott, és az ember­séges szeretet sokféle jótettével látta el őket. Mindezek­ben boldog emlékű férje tetszését is megnyerte. Végül pedig férje halála után a tökéletesség legmagasabb foká­ra törekedve, sok könnyhullatás közt azt kérte tőlem, engedjem meg neki, hogy ajtóról ajtóra járva alamizs­nát kolduljon.

Az egyik Nagypénteken, amikor az oltárok ékessé­güktől megfosztva vannak, városában, ahová a Kisebb Testvéreket letelepítette, néhány bizalmasa jelenlétében a kápolna oltárára helyezett kézzel lemondott saját aka­ratáról, a világ minden pompájáról, és mindarról, ami­ről Üdvözítőnk az evangéliumban azt tanácsolja, hogy hagyjuk el. Amikor ez megtörtént, attól félve, hogy a világ zaja és az emberi dicsőség újra hatalmába keríthe­ti, ha továbbra is ott marad, ahol annak idején férjével nagy jómódban élt, utánam jött Marburgba, bár én ezt nem néztem jó szemmel. Majd abban a városban is kórházat alapított, és oda sok beteget és nyomorékot gyűjtött össze. Közülük a legnyomorultabbakat és a mindenkitől elhagyottakat maga szolgálta ki saját asz­talánál.

Isten előtt állítom, hogy alig láttam még olyan asszonyt, aki az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása mellett annyira kitűnt volna a szemlélődő imában, mint Erzsébet. Több szerzetes és szerzetesnő gyakran látta, hogy amikor magányos imádsága helyéről kijött, arca csodálatos fényben tündökölt, és a szemében mint­ egy napsugaras ragyogás fénylett.

Halála előtt, amikor meggyóntattam, megkérdez­tem tőle, hogy mi történjék majd megmaradt holmijá­val és ágyával. Azt felelte, hogy mindaz, amit még bir­tokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt. Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, amely rajta volt. Azt akar­ta ugyanis, hogy abban temessék el. Ezután magához vette az Úr testét, majd estig gyakran emlegette a pré­dikációkban hallott jó tanításokat. Végül nagy buzgó­sággal Istennek ajánlotta mindazokat, akik körülvet­ték, majd, mint aki édesen elalszik, kilehelte a lelkét.