2012. március 31., szombat

Szeressétek az öregeket!

II. János Pál pápa
Szeressétek az öregeket!
Nagyon szépen kérlek titeket, szeressétek az öregeket, A reszkető kezű ősz apákat, a hajlott hátú jó anyákat, A ráncos, eres kezeket, az elszűkült sápadt szemeket, Én nagyon kérlek titeket, szeressétek az öregeket! Simogassátok meg a deres fejeket, csókoljátok meg a ráncos kezeket,
Öleljétek meg az öregeket, adjatok nekik szeretetet, Szenvedtek ők már eleget, vigasztalóik ti legyetek,
Én nagyon kérlek titeket, szeressétek az öregeket!
Ne tegyétek őket szűk odúkba, ne rakjátok őket otthonokba,
Hallgassátok meg panaszukat, enyhítsétek meg bánatukat,
Legyen hozzájuk szép szavatok, legyen számukra mosolyotok,
Én nagyon kérlek titeket, szeressétek az öregeket!
Ők is sokat küzdöttek értetek, amíg fölnevelkedtetek,
Fáradtak ők is eleget, hogy ti módosabbak legyetek,
Ők is elfogadtak titeket, mikor Isten közéjük ültetett,
Azért kérlek titeket, szeressétek az öregeket!
Ha majd az örök szeretet elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket, mert ti lesztek öregek,
S mindazt, mit nekik tettetek, azt adják nektek a gyerekek!
Azért előre intelek titeket, szeressétek az öregeket!

2012. március 29., csütörtök

Mi a részvét?


Hírharang 05. évf. 10. szám

Ima a szenvedő Jézushoz

Édes, szenvedő Jézusom, veled akarok szenvedni. Nem csak bűnös szívem szentelt igénye kényszerít a penitencia útjára, hanem a te irántad érzett szeretet is. Nem, nem maradhatok el tőled. A te nyomdokaidban akarok járni, szívemben ég a te szerető, fájdalmas arcod. Szelíden hallgattál, mikor erőd fogytán összeroskadtál, hallgattál minden szaggató korbács és sebző szegverés alatt, de a nagycsütörtök éjjelén feljajdultál, zokogtál. Véres könnyeid a Getszemáni füvein lassan kúsztak a föld felé. Lelked felnyögött a világ bűneinek irtóztató terhe alatt, de nem ingadoztál, kitártad karjaidat. „Atyám ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.”
Imádlak Téged, édes Isteni Megváltóm, Te megrendítő,
vigasztaló kinyilatkoztatása a szeretetnek. Én már értelek
Téged, és könnybe lábadt szemmel nézek föl rád. Hála, hála Neked…

2012. március 28., szerda

A fölséges Isten dicsérete

(Laudes Dei altissimi)


Halála előtt két évvel Boldogságos Ferenc negyvennapos böjtöt tartott Alverna hegyén, a Boldogságos Szűz és Isten anyja és Szent Mihály arkangyal tiszteletére, Nagyboldogasszony napjától Szent Mihály szeptemberi ünnepéig. És rajta volt az Úr keze. Miután látomásában társalkodott a szeráfokkal, és részesült Krisztus sebhelyeiben, ő alkotta a túloldalon olvasható dicséreteket, saját kezével írta hálából mindazért a jóért, amit Isten művelt vele." Ezt írta Leó testvér arra a cédulára, amely Ferenc keze írását is őrzi 1224 szeptembere óta.
A cédula Leó testvér további szavait is tartalmazza: "Boldog Ferenc saját kezével írta ezt az áldást nekem, Leó testvérnek", és "Ugyanígy, saját kezével rajzolta a Tau jelet a fejjel".

Szent vagy, egyetlen Úristen, ki csodákat művelsz.
Erős vagy, nagy vagy, fölséges vagy,
te vagy a mindenható király,
Szentséges Atya, ég és föld királya.
Hármas és egy Úr vagy, istenek Istene,
te vagy a jó, minden jó, a legfőbb jó,
az Úr, az élő és igaz Isten.
Te vagy a szerelem, a szeretet;
te vagy a bölcsesség,
te vagy az alázat,
te vagy a türelem.
te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy a biztonság,
te vagy a megnyugvás,
te vagy az öröm,
te vagy reményünk és vígasságunk,
te vagy az igazságosság,
te vagy a mértékletesség,
te vagy a minket egészen betöltő gazdagság.
Te vagy a szépség,
te vagy a kedvesség,
te vagy védelmezőnk,
őrállónk és oltalmazónk;
te vagy az erősség, te vagy az enyhülés.
Te vagy a reményünk,
te vagy a hitünk,
te vagy a szeretetünk,
te vagy minden édességünk,
te vagy a mi örök életünk:
Nagy és csodálatos Úr,
mindenható Isten, irgalmas Üdvözítő.


2012. március 27., kedd

Bűnbánati beszélgetés

Carlo Maria Martini bíboros, nyug. érsek:

Nem azt mondom el, hogy mi az, hanem azt, ahogy én végzem, ahogy én ajánlhatom. A bűnbánati beszélgetés azzal a testvérrel való társalgást jelenti, aki számomra megjeleníti az Egyházat. Azaz egy olyan pap, aki a kiengesztelődés szentségére figyel, ám beszélgetés formájában. Így ajánlja a megújított bűnbánati liturgia, amely kezdődhet egy szentírási idézettel, vagy egy zsoltárral, amit együtt olvasnak el.
A kezdő imádság után három dolgot tartok fontosnak e beszélgetésben: confessio laudis (a dicsőítő megvallást), a confessio vitae (az életem vallomását) és a confessio fidei (a hit megvallását). Ez három olyan dolog, amely magában foglalja a vallomás teljes tartalmát úgy, ahogyan azt Szent Ágoston is használta, s nem csak a bűnök megvallását.
Mit jelent tehát a dicsőítő megvallás? A bűnbánati beszélgetés elején a zsoltár, az imádság elhangzása után párbeszédben vagy imádságos formában elmondhatom Isten előtt mindazt, ami az utóbbi időben örömöt okozott, amiért hálát adok Istennek az utolsó ilyen beszélgetésünk óta. Így tehát Istennek szóló hálaadással, eucharisztikus módon indítok, vagy egyszerűen felismerem, hogy az utolsó időben, jelen helyzetemben segített az Isten, akinek megköszönöm, hogy képes voltam találkozni valakivel, akit régebben elkerültem, vagy szembe tudtam nézni azzal a problémával, ami nekem vagy másnak gondot okozott, vagy megértettem egy problémát, amelyért annyit imádkoztam. Minél konkrétabbak vagyunk, annál jobb, mert a jó dolgok mindig konkrét dolgok, nem elvont igazságok, minél inkább konkretizáljuk, annál inkább önmagunk vagyunk. Ez a dicsőítő megvallás.
Ezt követi az életem megvallása. Ez annyit jelent, hogy Isten és Egyháza előtt, akit egy paptestvér jelenít meg, elmondom, ami az utolsó időszak alatt bántott, amit szerettem volna elkerülni, de nem sikerült. Jegyezzük meg jól: nem formális bűnök felsorolásáról van itt szó, inkább arról, hogy mi az, amit utóbb, vagy a legutolsó bűnbevallás óta szeretnék, hogy ne legyen bennem, mi az, ami Isten előtt kényelmetlen helyzetbe hozott, és mi az, ami jobb lett volna, ha nem történik meg velem. Azután ide állíthatjuk a formális bűneinket is, amelyek az indítóokai, gyökerei a bűnre való hajlamunknak. Így pl. ellenszenvet érzek egy bizonyos személy iránt, a munkaadóm, a szomszédom iránt, nem akarom, de érzem, próbálok ellene küzdeni, csakhogy, amikor alkalom nyílik rá, elindul bennem belül valami. Szerettem volna megközelíteni, de mégis elkerültem, sajnálom, tudom, jobban kellett volna ellenállni a torkosságnak, a lustaságnak, mindez zavar, bánt, és mindezt Isten elé helyezem, úgy, amint vannak. Itt is megismétlem, minél konkrétabban vagyunk, annál inkább önmagunk vagyunk Isten előtt, és nem hordozunk magunkban egy keserű, lemondó, vádoló lelkületet, hanem annak felismerését, ami ezt mondatja velünk: Uram, ez vagyok, ezzel rendelkezem, ez a te Egyházad építőköve. Rosszul csiszolt, kissé sarkos; szeretném, ha nem így lenne, mégis eléd helyezem, Uram, tudom, hogy te irgalmas vagy. Íme, tehát, ez az életem megvallása.
Ezután jön végül a hit megvallása, vagyis az evangéliumi hit gyakorlása, amely üdvözít. Uram, e dolgokkal szemben te sokkal nagyobb vagy, sokkal jobb vagy, mint én magam, hiszen irgalmas és türelmes vagy. Hiszem, hogy ajtót nyitsz nekem, úgy fogadsz el engem, amint vagyok. Köszönöm, hogy szidás helyett irgalmadat kínálod nekem. Így gyakorlod azt irántam a hitben, amelyet megvallok, és segítségül hívok azzal a pappal, aki velem együtt imádkozik, zsoltározik.
Sokan azt mondják, így a gyónás hosszan tart. Lehet, hogy hosszabban, de a gyónó elégedett. Vajon, miért kellene kevesebb időt fordítani a gyónásra, mint az újságolvasásra? A gyóntató atya is örül, hogy annyi időt tölthet velem, amit én kívánok, és megérti a pillanat fontosságát. Ha pappá szentelték, akkor éppen azért tették, hogy a kiengesztelődés szolgálatát gyakorolja nemcsak Istennel, az Egyházzal, de saját magával is.
Még egy megjegyzésem van a bűnbánati beszélgetéshez. Ha valaki alaposan elolvassa a gyónás új rendjét, benne találja mindazt, amit elmondtam. Szó van ebben a megtérő fogadásáról, Isten igéjének felolvasásáról. Ha a gyóntató nem ismeri a gyónót, jó, ha elmondja a körülményeit, az utolsó gyónása óta eltelt időben, esetleges nehézségeit a keresztény életben. Ezeket kifejezheti dicsőítő imádságban, vagy hálaadásban. A leírtak olyan normák, amelyeket lehet tágabb értelemben is alkalmazni: Isten igéjének felolvasása után a bűnök megvallása szükségszerűen konkretizálódhat a megtérő imádságában is, ezt nevezem én confessio fideinek, a hit megvallásának, azaz önmagunk vádolásának, az elégtétel elfogadásának. A megtérő megbánást mutat és az új életre szóló javulási szándékot. Egy olyan imádságot végez, amelyben az Atyaistentől kér bocsánatot bűneiért, ehhez ajánlatos a Szentírás szavait használni.
Ebben az összefüggésben úgy tűnik számomra, nemcsak szabad kiszélesíteni egy-egy elemét a gyónásnak, szabadon gyakorolva, hanem a megszabott rítus rendjének megfelelően lehet követni azt, amit ajánlok, amelyre az Egyház hív minket, megértve természetesen az adott pillanat adta változtatásokat, az időt és a szükséges felkészültséget.
Fordította: Sr. Maria Amata Kinszler
Sassuoloban élő, magyar kármelita nővér

Segít az Isten Anyja!


  


"Az emberélet tengerén ott áll a Mária-kép.
A magasból reánk veti szelíd tekintetét.
És szüntelenül halljuk szavát,
Éjen, ködön, szélvészen át.
- Jöhet ránk bárminő vihar,
Vészek, habok hatalma:
Szívünkben cseng a hangja.
Ragyog a Tenger csillaga,
Segít az Isten Anyja!"


Sík Sándor

2012. március 26., hétfő

A keresztény szüzesség

 Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből 7, 25-40

Testvéreim! A szüzeket illetően nincs külön parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint olyan, aki az Úr irgalma folytán hitelt érdemel. Azt tartom: a mostani megpróbáltatások miatt ez az állapot ajánlható; jó, ha így marad az ember.
Ha asszonyhoz vagy kötve, ne törekedj elválni, ha azonban nem kötötted magad asszonyhoz, ne keress feleséget. De ha megnősülsz, nem vetkezel, s ha a lány férjhez megy, nem követ el bűnt. Ám az ilyeneket testi nyugtalanság gyötri, s én meg akarlak kímélni benneteket.
Azt mondom tehát, testvérek: az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki használja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.
Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondtól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: Hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törő­dik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.
Ha valaki mégis úgy véli, hogy igazságtalanul bánna hajadon lányával, mert eljárt fölötte az idő, ha úgy van rendjén, tegye, amit akar. Nem vetkezik, kössenek csalt házasságot. Akinek azonban szilárd a meggyőződése, s minden kényszerítő ok nélkül, teljesen szabadon úgy döntött, hogy megőrzi hajadon lányát, jól teszi. Tehát aki férjhez adja hajadon lányát, jól teszi, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi.
Az asszony le van kötve, amíg férje él, de ha férje meghal, felszabadul. Férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban. Boldogabb azonban, ha úgy marad, ahogy van. Ez a tanácsom, és hiszem, hogy Isten Lelke szerint beszélek.

2012. március 25., vasárnap

Kalkuttai Boldog Teréztől

M. Lúcia nővér
"Uram, akarod a kezemet,
hogy ez a nap a rászoruló szegények
és betegek megsegítésével teljen el?
Uram, neked adom ma a kezemet.
Uram, akarod a lábamat,
hogy a mai nap azok látogatásával teljen,
akiknek barátra van szükségük?
Uram, neked adom ma a lábamat.
Uram, akarod a hangomat,
hogy a mai nap beszélgetéssel teljen azokkal,
akik a szeretet szavát szomjazzák?
Uram, neked adom ma a hangomat.
Uram, akarod a szívemet,
hogy ez a nap a magányosok
szeretetével múljon el,
mert hiszen ők is emberek?
Uram, ma neked adom a szívemet."


Kalkuttai Boldog Teréz

2012. március 22., csütörtök

Egyik szemük Istenen, másik a szegényeken

 
A Ferences Szegénygondozó Nővérek szolgálatáról 

    A három evangéliumi tanács mellett negyedikként a legszegényebbek áldozatos szolgálata lett a hazai alapítású Ferences Szegénygondozó Nővérek hivatásának alappillére, amikor a nővérek az első világháború után, a „hárommillió koldus országában" megkezdték működésüket. 

    Oslay Oszvald, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány akkori főnökének kezdeményezésére alakult közösséget Szmrecsányi Lajos egri érsek 1930. február 27-én egyházmegyei jogú kongregációvá nyilvánította, s a nővérek immár hivatalos keretek között megkezdték a társadalom legszegényebbjeinek szervezett segítését, felkarolását. Az úgynevezett „Egri Norma" országos kiterjesztésével a kongregáció munkája révén sokoldalúan összekapcsolódott a szegénygondozás egyházi, szerzetesi formája az állami gondoskodással. A nővérek szeretetházakat tartottak fenn, egyúttal otthoni gondozást is végeztek, gyakorlati és lelki segítséget nyújtva idős embereknek. Két évtized múltával már negyvenhárom városban, mintegy háromszáz nővér szolgálta a rászorulókat.
 
    A szerzetesrendek feloszlatása (1950) után különféle szociális, egészségügyi intézményekben folytatták hivatásukat. 1972-ben néhány szerzetes nővér Bécsben alapított közösséget, hogy a kongregáció fennmaradjon: átmenetileg ez lett a közösség anyaháza. Az ausztriai alapításba azután nem érkezet új hivatás.
     1990-ben a nővérek újra indították közösségi életüket Magyarországon. Először Esztergomban telepedtek le, itt van jelenleg is a kongregáció anyaháza. További közösségek jöttek létre Siófokon és Szécsényben. A rend szeretetotthont tart fenn Nagy zvenyimben, valamint Szécsényben is. A kongregáció jelenlegi huszonnyolc tagja közül többen erdélyi származásúak, köztük az általános főnöknő, Takács M. Klarissza nővér is, aki kolozsvári születésű, és szülei révén sok szállal kötődik Székelyföldhöz. Rendtársaival együtt reméli, hogy eljön az idő, amikor a határon túli magyarság körében (Erdélyben, Kárpátalján) is megalapíthatják közösségeiket. „Az erdélyi ferences rendtartomány részéről már kaptunk meghívást, de egyelőre csak időszakosan tudunk jelen lenni szolgálatunkkal, mégpedig Déván" - tájékoztat Klarissza nővér.
    A közösség a múlt hét csütörtökén Esztergomban tartotta lelki napját, a kongregáció legfőbb ünnepén, úrnapján, (amelyet a világegyház ezen a napon ünnepel), amikor is a nővérek megújítják fogadalmukat.
    „Életünk forrása az Oltáriszentség imádása, tisztelete, ebből fakad testvéri szellemű közösségi életünk, és a szegények szolgálata is. Mindez pedig nem választható el egymástól" - mondja Klarissza nővér, s az alapító Oszvald atya szavait idézi: „Egyik szemetek Istenen legyen, másik a szegényeken." - Másokért élünk, másokért vagyunk - csendesen, egyszerűen, ahogy Szent Ferenc tette. Ő megtalálta Istent a kicsinyekben, a szegényekben, és ebben is követjük őt - teszi hozzá a főnöknő. - Gyakran nyújtunk konkrét anyagi segítséget is családoknak, idős embereknek. A jelenlegi válság társadalmi következményeit is tapasztalva szeretnénk létrehozni egy központi alapítványt a szegények megsegítésére.
    Az idén jubileumát ünneplő ferences család számára június 6-án Siófokon, a kongregáció nővéreinek szervezésében tartottak közös lelki napot, ahol szerzetesek, világiak vettek részt a programokon. Abban a városban, ahol korábban nem éltek szerzetesek, s ahova elsőként a Ferences Szegénygondozó Nővérek hozták el a szolgáló szeretet örömét néhány évvel ezelőtt. A helyi szerzetesház életéről a vezetőt, Rita nővért kérdezem. Szavai nyomán kibontakozik előttem a közösség sokrétű tevékenysége, a kongregáció karizmája. A nővérek nemcsak a kórházakban látogatják a betegeket, hanem otthonukban is segítik őket, felkeresik a rászoruló családokat, egyedülállókat, a társadalom peremére sodródott embereket. Szorosan együttműködnek a helyi egészségügyi és szociális intézményekkel, hivatalokkal, természetesen a nemrég alakult helyi karitászcsoporttal is. Ez év elejéig naponta osztottak ételt a szegényeknek, de a város szociális ellátórendszerének változása miatt ez a tevékenység most megszűnt - az érem másik oldala, hogy az átalakítás következtében például áprilistól a szerzetesház ad helyet az anonim alkoholisták siófoki csoportja összejöveteleinek, s a csoporttagok szülei is rendszeresen itt találkoznak. „Mindkét közösség tagjai nagyon kedvesek, ha itt vannak, el nem mulasztják, hogy megkérdezzék, miben segíthetnek. Sok figyelmet, konkrét segítséget kapunk tőlük - mondja Rita nővér. Máskor gyermekzsivajtól hangos a ház játszótérré alakított udvara, miközben az édesanyák számára a nővérek tartanak lelki napot, alkalmasint születésnapot. „Szeretnénk megérteni azt, hogy kinek mire van igazán szüksége, és ennek fényében szervezzük meg a szolgálatunkat" - folytatja a szerzetes nővér. - Ez persze nem minden esetben könnyű. A szegénységnek sokféle arca van. Legutóbb egy idős nénit kerestem fel az otthonában, távol élő családtagjai kértek meg erre. Beszélgetés közben derült ki, hogy a néni több napja jóformán nem evett semmit. Csak legyintett: „Ez nem fontos, gondoljon arra, hogy Afrikában mennyi ember éhezik!" Szóval, sokan vannak, akik rejtegetett szegénységben élnek: mert szemérmesen hallgatnak az állapotukról, vagy egyszerűen erőtlenek ahhoz, hogy segítséget kérjenek. Pedig ők is éhesek: és nemcsak egy falat kenyérre, hanem a jó szóra is.

Körössy László

forrás:  Új Ember

2012. március 21., szerda

A Szépről mint az isteni megjelenéséről



A Szépről mint az isteni megjelenéséről

A Liturgia Horarum II. kötetében, a II. hét hétfőjének vesperásában a 45. zsoltárt énekeljük. Ennek a zsoltárnak, az időszaknak megfelelően három antifónája van:
Nagyböjtben: Szebb vagy, mint akárki az emberek fiai közül, kedvesség ömlik el ajkadon. (Zsolt 45,3)
Nagyhétfőn: Nem volt sem szép, sem ékes, hiszen láttuk, s a külsejére sem volt vonzó. (Iz 53,3)
Húsvéti időben: Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk, alleluja. (vö. Zsolt 118,26)

Isteni misztérium, rejtett szemérem. A Tisztaság Titkos Lényege…
A szép – nem szép; kedves – nem vonzó együttes szemlélése a felületes gondolkodás, az emberi logika szerint ellentmondás. Pedig ez az égő, de el nem égő csipkebokor, a boldogok a szegények, az erős Pásztor és az áldozati Bárány isteni logikájának megfelelő valóság. Szent egység.
Nem ellentmondás, hanem a valóság hű ábrázolása; a rejtett igazság hű ikonja; a Rejtőzködő megjelenítése. A tényekre, tapasztalatokra való támaszkodás – ami felszínes –, nem engedi láttatni a mélységben rejlő igazságot. Mint egy jó versben: a Szó a sorok mögött rejtőzik. Nem nyilvános. Ha valaki mégis arra törekszik, hogy felszínre hozza, és úgy mutassa be a nyilvánosság előtt, szemérmetlen. Giccs. És épp ezért sikertelen és valótlan. A valóságot a szimbólumok közvetítik. Ez Isten és ember közös nyelve. Nyelv, ami nem információk közvetítésére szolgál csupán, hanem mindenekfölött önmaga örökös liturgiája, megragadhatatlan erők tolmácsa (Pilinszky János).
A szépség lényegileg rejtett: megtekintéséhez éles szem kell. És olyan, mint az igazság: nem szorul bizonyításra, mert önmagát alapozza meg. Ezért aki a szépségre, a kedvességre, az ékességre és a vonzóságra törekszik, hamisságban él és arcát palástolja.
* A hamis próféta a király szemeiben a belevaló, az értelmes, a remek, a hibátlan, a vágyak kielégítői: Milyen nagyszerű ember, milyen értékes… A saját ízlésünknek és igényeinknek megfelelően végzi a munkáját… És lakhat az udvarunkban, részesülhet és élvezheti királyságunk  kegyét és kincstárunk gazdagságát…
A hamisság útja a megszépítés. Milyen gyönyörű szenvedés. Azonban számol-e a kegyetlenséggel, az igazságtalansággal? Szenvedésében lehet boldog – bár ennek útja egyesülés a Legszegényebbel, aki abszolút módon kiszolgáltatta magát. Az Igazak sorsára jutva kézről kézre adatik. A nagypénteki liturgia az Impropériákban a Megváltó kérdéseit énekli meg: Ó, én népem, teellened mit vétettem… Egyiptomból kihoztalak téged… mit kellett volna még cselekednem véled… (vö. Mik 6). Ez a sokaság hűtlensége és elzárkózása az Ártatlan szenvedő elől. Azé a sokaságé, akiért ma az Ő vére kiontatik…
De még, ha apám és anyám el is hagyna, az Úr akkor is magához ölel engem (Zsolt 27,10). Ez a tudat, ez a bizalom kíséri végig az úton, egészen a legvégig. Ekkor érkezik el az elhagyatottság, a hitetlenség és istentelenség végső határáig: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem… Neked nem tudom mondani, hogy teellened mit vétettem, hogy mit kellett volna még cselekednem, mert a te szereteted nem a vétekre vagy az igaz cselekedetre adott válasz. A te szereteted azt jelenti: Nem fogsz meghalni!
A tények azonban mást mutatnak. Belehalok szomjúságomba! Halálra szenvedtem magam! S ebben a pokoli sötétben egyedül maradtam. Csak egy kérdés maradt még hátra: Távollétedben szeretsz-e még engem?
* Az igaz próféta pedig nem vonzó, olyan bugyuta, együgyű, akit „keresztény szeretetünkkel” mint mázzal le szeretnénk forrázni. Mi „szeretjük” őket, ezért a magunk képére és hasonlatosságára, valamint a mi szemünk igényeinek megfelelően széppé, vonzóvá akarjuk tenni. Röntgenszemeinkkel belelátunk, és rögtön orvosolunk – jól kieszelt, sajátságos gyógyírral. Lekezeljük. Ez teszi lehetetlenné, hogy a leprással mint testvérrel találkozhassunk; és annak felfedezését, hogy mindnyájan irgalomra szorulunk. Tisztulásunkért együtt zarándokolunk a Szép forrásához.
Ami szép, azt napfényre kell hozni – megvallani és beszélni róla. Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt… (Mt 10,32). A szerelem vagy a barátság sem maradhat titokban. Annak nyilvánosságra kell derülnie. Bár megmarad rejtett gazdagsága, soha senkinek föl nem táruló, Istentől ajándékozott, senkinek ki nem szolgáltatható szépsége. Az örökkévalóság megtapasztalása, ahol már értelmetlen érdekről, haszonról, célszerűségről beszélni. Nem az értékek, hanem a létezés – a szerető személy létezésének – öröme. Ez olyan öröm, melytől nem foszthat meg soha senki. Maradj, ne múlj el, hisz oly szép vagy! (Goethe) Örökkévalóságának biztosítéka az a szétválaszthatatlan, elszakíthatatlan Kapocs éltető ereje, mely az Atyát és a Fiút is öröktől fogva összeköti és élteti: a Szeretet Lelke.
A szép: valami isteni, aminek birtoklására emberfia nem képes. Számunkra ez ajándékként adatik. Nem beszerezhető, megvásárolható árucikk, hanem a személy titka. Leborulok előtte. Ő az isteni lét teljességéből részesedik – s innen nyeri valódi szépségét. Isten képe és hasonlatossága. Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik. (Pilinszky János)
Az ártatlan Bárány sorsa: magára veszi minden szeplőinket, hogy annak leölése árán, aki szépségét elveszítve éktelenné vált, új Ádámként visszanyerjük arcunk ékességét, Isten képmását. Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala (2Kor 5,21). Ez érthetetlen és botrányos: majd csak a Pünkösd tárja föl a leplet a misztérium előtt.
Tekintetük vakságáról árulkodik a farizeusok ítélete (Jn 9), akik a vakon születettet és Jézust bűnös embereknek, sötét alakoknak nézték. A vak rokonai, ismerősei, szomszédai is mind azt állították róla, hogy láttuk, ismerjük, tudjuk, ki az: pedig dehogy.
Nem ő az, aki itt ült és koldult? (Jn 9,8) A történet elején a tanítványok is anélkül, hogy ismernék, rögtön leírták ezt a vak embert. Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született? (Jn 9,2) Kit büntet az Isten? A szüleit-e, hogy ilyen gyerekük adatott, vagy őt, hogy ilyen sorsot kapott? Viselkedések és tettek alapján szépnek vagy nem-szépnek ítélünk; áldunk vagy átkozunk.
Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot! (Rilke)
Lássuk tehát Jézus ítéletét, aki ismeri a szív titkait, amit mi nem ismerünk. Ha valóban ismernénk, mi nem tudnánk megdönthetetlen ítéletet hozni: „vigyázat, mert ez az ember…”; „ó, igen, tudjuk, ki az…”. Valakit ismerni a Szentírás nyelvén személyes, bensőséges kapcsolatot, életközösséget jelent. A Pásztor ismeri juhait – törődik, gondoskodik, vezeti; a juhok is ismerik és követik Őt (vö. Jn 10,14.27). A názáretiek, bár harminc éven át naponta találkoztak Jézussal, valójában mégsem ismerték őt, amikor a zsinagógában a tanítása nyomán így tanakodtak: Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette, hát mindezt? (Mt 13,55-56).
A názáretiek az ács fiának vélték, de az Ő Atyja igazából a mennyei. Ő az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít…, a világba jött…, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be (Jn 1,9-11). Aki nem ismeri őt, tévedésben él, mert nem ismeri az igazságot. Ő, aki minden embert megvilágosít, megnyitja szemünket az Igazságra, mely felülmúl minden nézőpontot.
Jézus a vakon születettben nem egy problémával, kázussal, vagy nyomorékkal, sérülttel találkozik, hanem egy emberrel. Itt nem vitatkozni s okoskodni kell, hanem segíteni. Nem a puszta tényeken kell lovagolnunk, nem azt kell eldöntenünk, hogy ki vétkezett – vajon miért került ki az utcára, vajon miért nyomorult, vajon miért alkoholista, vajon miért depressziós, vajon miért szorong, vajon miért menekül önmaga és mások elől, vajon miért beteg… Nem ezt kell eldönteni, hanem megszólítani és segíteni rajta; megadni azt, ami hiány-zik belőle – reménytelen helyzetében. A mi reményünk ott kezdődik, ahol már minden reménytelen, elhagyatott, istentelen; ahol feltör a kiáltás: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…
És a vak szemeinek megnyitása történetében föltárul az Üdvözítő feltétel nélküli szeretete: a mi okulásunkra nem oktat, csak annyit mond, hogy itt nem ennek vagy a szüleinek bűnéről van szó, hanem arról, hogy fölragyogjon az Isten dicsősége: Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne (Jn 9,3). Ezek a szavak azt jelzik, hogy ami most következik – a vak szemeinek megnyitása – azért van, hogy meglássuk: kicsoda Isten és kicsoda Jézus, akiben maga a Mindenható hajolt közel hozzánk. Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk…
Az ő hozzánk való érkezése szabadítást jelent az új életre. A hamisság világából kiemel az igaz hit világosságára. Ezt az utat először ő járta meg. Ő a Pászka (= átvonul, átmegy), aki már ismervén az utat, átvezet bennünket is a halál sötétjéből az új élet világosságára; általa van szabad utunk egy Lélekben az Atyához (Ef 2,18).
Szükségünk van helyzetünk reménytelenségének beismerésére. S felkiáltani abból a sötét mélységből, ahová gőgünk letaszított, a hamisság világából: szabadíts ki bajaimból (Zsolt 25,17). Ennél többre úgysem telik: nem tudom magam hajamnál fogvást kihúzni a sárból; és nyomaszt a mélység, de még választhatom az életet. Ez a lehetőség örökre nyitott, hiszen az élet már legyőzte a halált.
Beismerni azt, ami a legfájdalmasabb: létem önmagában a semmibe torkollik. Létem önmagában látszat szerinti. Az élet leheletének Teremtő forrása tart fenn – ha őt lélegzem, a valódi, igaz, egyetlen életről teszek tanúságot. Ennek ellenkezője az árnyékvilág, bár sokan ezt a Való Világnak nevezik…
Ha majd fölemeltetek a földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32) – kihozza Ádámot és Évát, az emberiséget a pokolból; élettel ajándékoz ott, ahol már minden reménytelen. S a Bárány vére lemos minden hamisságot. A mélységből, ahová gőgünk letaszított, ő magához vonz. Fölemel reménytelen helyzetünkből, új élettel ajándékoz, mely valódi, igaz és egyetlen; mely elvettetett romlandóságban, s föltámasztatott romolhatatlanságban (vö. 1Kor 15,42). Ezt az utat aligha lehet megkerülni.
A farizeus ezt mégsem bírja megtenni. Ő hajánál fogvást akarja kihúzni magát a sárból, ha egyáltalán eljut fuldoklásának tudatáig; ha egyáltalán eljut annak tudatáig, hogy elsősorban ő az, aki szabadítóra szorul.
Rá vagyunk tehát szorulva a Szabadító érkezésére – Én vagyok, ne féljetek! Ezért Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk: elvezet a szorongató félelem nélküli szeretet teljességére, és az Istenfélelem Lelkét ajándékozza.
Boldog, aki a szív és lélek legmélyebb rétegéjéig azonosulhat az Áldottal, aki a Szép és Nem-Szép, a Kedves és Nem-Vonzó szent egységében ismerhető fel!

Fr Gegő Julianus - ferences szerzetes

"Mindenki eljuthat a mennybe"

2012. március 20., kedd

Térjetek meg!

Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből
(Cap. 7, 4 - 8, 3; 8, 5 - 9, 1; 13, 1-4; 19, 2; Fűnk l, 71-73. 77-78. 87)

Nézzünk figyelmes szemmel Krisztus vérére, és ismerjük fel, hogy az milyen értékes az Isten, az ő Atyja előtt. Ez a mi üdvösségünkért kiontott vér az egész világnak megszerezte a bűnbocsánat kegyelmét.
Tekintsünk végig a világ minden korszakán, és értsük meg, hogy Isten minden nemzedék életében megadta a bűnbánat lehetőségét Qób 24, 23) a megtérőknek. Bűnbánatot hirdetett Noé, és akik hallgattak rá, megmenekültek. Jónás hirdette, hogy pusztulás vár a niniveiekre; akik erre föl bűnbánatot tartottak, könyörgésükkel megengesztelték Istent, és megmenekültek, bár nem tartoztak Isten választott népéhez.
A Szentlélek sugalmazására szóltak a bűnbánatról az isteni kegyelem követei. A mindenség Ura is szólt a bűnbánatról, esküvel erősítvén meg szavát: Élek én, úgymond az Úr, inkább akarom a bűnös bűnbánatát, mint halálát. Ezt a nagyszerű ígéretet is hozzátette még: Izrael háza, térj meg gonoszságodból. Mondd népem gyermekeinek: Ha bűneitek a földről az égig érnek is, ha pirosabbak a skarlátnál, és feketébbek a kecskeszőrből készült takarónál, de egész szívvel hozzám megtértek, és mondjátok: Atyánk, akkor mint szent népemet hallgatlak meg benneteket (vő. Ez 33, 11; Óz 14, 2; íz l, 18).
Az Úr azt akarja, hogy összes kedves gyermeke részesüljön a bűnbocsánatban, és kijelentését mindenható akaratával erősíti meg.
Teljesítsük tehát az ő fenséges és dicsőséges akaratát, és esedezve kérjük irgalmasságát és jóságat, forduljunk könyörületességéhez, és térjünk vissza hozzá, elhagyva a hamis tetteket, pártoskodást és versengést, mert ezek halálba visznek minket.
Testvéreim, legyünk tehát elménkben alázatosak, hagyjuk el a gőgöt, a kevélységet, az esztelenkedést, a haragot, és tegyük azt, ami a Szentírásban van, mert így szól a Szentlélek: Ne a bölcsességével dicsekedjék a bölcs, s ne az erejével az erős, és a gazdag se a gazdagságával dicsekedjék, hanem aki dicsekedni akar, az Úrban dicsekedjék, őt keresse, törvénye és igazsága szerint cselekedjék (vő. Jer 9, 23-24; l Kor l, 31). Forgassuk elménkben főképpen az Úr Jézus szavait, amelyekkel a méltányosságot és a nagylelkűséget tanította.
így szólt ugyanis: Legyetek irgalmasok, hogy nektek is irgalmazzanak, bocsássatok meg, hogy nektek is megbocsássanak; ahogyan ti tesztek mással, veletek is úgy cselekszenek; ahogyan ti adtok, úgy kapjátok majd ti is vissza; ahogyan ítéltek, titeket is úgy ítélnek meg; amilyen jószívűek vagytok másokhoz, veletek is olyan jószívűek lesznek mások; amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek vissza nektek (vő. Mt 5, 7; 6, 14; 7, 1. 2. 12).
Erre a parancsra és ezekre a törvényekre építsünk, és az ó' szent tanításának engedelmeskedve éljünk mindig igazi alázattal. Mert ezt mondja a szent ige: Kire tekintsek, ha nem az alázatosra, békeszeretőre, és arra, aki tiszteletben tartja szavamat? (Vő. íz 66, 2).
Ily sok nagy és kiváló jótéteményben részesültünk, ezért most arra a lelki békességre törekedjünk, amelyet Isten kezdettől fogva nekünk szánt. Figyelemmel tekintsünk Atyánkra és az egész világmindenség Teremtőjére, ragaszkodjunk erősen a tőle kapott békének nagyszerű és mindent felülmúló ajándékaihoz és jótéteményeihez!

2012. március 19., hétfő

Erzsébet Krisztust ismerte fel és szerette a szegényekben

Abból a levélből, amelyet Marburgi Konrád, Szent Er­zsébet lelki vezetője írt (Ad pontificem anno 1232: A. Wyss, Hessisches Urkundenbuch, I, Leipzig, 1879, 31-35)

Erzsébet egész életében a szegények vigasztalója volt, de amikor már különösen kezdett kitűnni az erényekben, teljesen az éhezők gyámolítója lett. Vára mel­lett kórházat építtetett, oda igen sok beteget és nyomo­rékot gyűjtött össze. Mindazoknak, akik alamizsnát kértek tőle akár itt, akár pedig a férje uralma alá tarto­zó egész területen, bőségesen osztogatta szeretetének jótéteményeit. A férje négy fejedelemségéből eredő összes saját jövedelmét úgy kimerítette, hogy végül szinte minden értékes holmiját és drága ruháit is elad­ta, hogy árukat a szegények javára fordítsa.
Az volt a szokása, hogy naponta kétszer, reggel és este, minden betegét személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb betegségben szenvedőket saját maga ápolta: az egyiket megetette, a másikat lefektette. Vol­tak olyanok, akiket saját vállán hordozott, és az ember­séges szeretet sokféle jótettével látta el őket. Mindezek­ben boldog emlékű férje tetszését is megnyerte. Végül pedig férje halála után a tökéletesség legmagasabb foká­ra törekedve, sok könnyhullatás közt azt kérte tőlem, engedjem meg neki, hogy ajtóról ajtóra járva alamizs­nát kolduljon.
Az egyik Nagypénteken, amikor az oltárok ékessé­güktől megfosztva vannak, városában, ahová a Kisebb Testvéreket letelepítette, néhány bizalmasa jelenlétében a kápolna oltárára helyezett kézzel lemondott saját aka­ratáról, a világ minden pompájáról, és mindarról, ami­ről Üdvözítőnk az evangéliumban azt tanácsolja, hogy hagyjuk el. Amikor ez megtörtént, attól félve, hogy a világ zaja és az emberi dicsőség újra hatalmába keríthe­ti, ha továbbra is ott marad, ahol annak idején férjével nagy jómódban élt, utánam jött Marburgba, bár én ezt nem néztem jó szemmel. Majd abban a városban is kórházat alapított, és oda sok beteget és nyomorékot gyűjtött össze. Közülük a legnyomorultabbakat és a mindenkitől elhagyottakat maga szolgálta ki saját asz­talánál.
Isten előtt állítom, hogy alig láttam még olyan asszonyt, aki az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása mellett annyira kitűnt volna a szemlélődő imában, mint Erzsébet. Több szerzetes és szerzetesnő gyakran látta, hogy amikor magányos imádsága helyéről kijött, arca csodálatos fényben tündökölt, és a szemében mint­ egy napsugaras ragyogás fénylett.
Halála előtt, amikor meggyóntattam, megkérdez­tem tőle, hogy mi történjék majd megmaradt holmijá­val és ágyával. Azt felelte, hogy mindaz, amit még bir­tokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt. Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, amely rajta volt. Azt akar­ta ugyanis, hogy abban temessék el. Ezután magához vette az Úr testét, majd estig gyakran emlegette a pré­dikációkban hallott jó tanításokat. Végül nagy buzgó­sággal Istennek ajánlotta mindazokat, akik körülvet­ték, majd, mint aki édesen elalszik, kilehelte a lelkét.

Mindaz, aki hisz benne, meg nem szégyenül

Krisztustól kapom, egyszerűen csak tovább adom

2012. március 18., vasárnap

Minden, ami van, Isten gondolata

Wass Albert: Hagyaték (részlet)
"Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját. De csak azt teremt, ami van. Sohasem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van. Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme látta, Isten szeme nem."

A lélek ajándékait...

2012. március 17., szombat

"akkor járunk jól, ha"

Az a tapasztalatunk, hogy akkor járunk jól, ha Isten nem enged át bennünket akaratosságunk következményeinek, hanem elveszi tőlünk ideiglenes sikereinket, hogy általuk megmentsen minket az Életnek. Lehet, hogy első pillanatra a módszere elképeszt bennünket, de el kell ismernünk: a bajban is megnyilvánul az õ szeretete és gondoskodó jósága.

Garadnay Balázs: A keskeny út öröme és járhatósága

2012. március 16., péntek

Az ember teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát…

Sárospataki Zsuzsanna:
Egészen a Tiéd! - II. János Pál pápa ma is időszerű lelkisége

Az ezredforduló talán legismertebb és legjobban szeretett személyisége volt a lengyel származású II . János Pál pápa. Érdeklődő hit, mély bölcsesség, sugárzó szeretet jellemezte, ami csaknem minden embert megérintett, aki hallotta, látta, vagy találkozott vele. Boldoggáavatásával a katolikus egyház hivatalosan is példaképei közé emelte.
II. János Pál pápa közismerten éppúgy foglalkozott a papok és püspökök feladataival és felelősségével, a nők pappá szentelésének és a papi nőtlenségnek újból és újból felmerülő kérdésével, mint az egész emberi társadalmat érintő témákkal: az emberi jogokkal, az erkölccsel, az abortusz vagy az euthanázia indokolhatatlanságával, a korunkban továbbra is fellelhető fajgyűlölettel és antiszemitizmussal, továbbá a katolikus egyház más, akár nem keresztény vallásokhoz való viszonyulásával. A következőkben néhány ma is időszerű, utat mutató gondolatát olvashatják.

Az ima fontossága
„Életutam egész során mindvégig áthatott az a meggyőződés, hogy hivatásom mindenfajta tevékenységekor az imádság – és lényeges mértékben az elmélkedő ima – elsődleges jelentőségű volt.” – fogalmazza meg II. János Pál elsősorban a papok, de minden hívő számára is fontosnak tekintendő és követendő szemléletet. …ne feledjük, hogy a legtökéletesebb… igazi tevékenység, a napi szentmise, ami az ima legteljesebb szintézise, a Krisztusban Istennel való találkozás kulcspontja… ezt a csúcsot elérni,… erre a teljességre eljutni csak úgy lehet, ha ide imával lépünk be, és ugyanúgy távozunk, az egész átimádkozott nap irányába, akkor is, ha tudjuk, hogy ez a nap megint agyon lesz zsúfolva mindenféle feladattal és kötelezettséggel… egészében véve a munkával telik el a legtöbb idő, de minden tevékenységnek az imádságban kell gyökereznie, mint lelki termőföld rögében.” *

 
 Az eát



Ne féljetek!
Pápává választását követően néhány nappal hangzottak el híres bátorító szavai: Ne féljetek! Az Átlépni a remény küszöbén c. önéletírásában így emlékezik: „Amikor… a Szent Péter téren hangosan kimondtam e szavakat… még nem tudhattam, milyen jövő vár rám és az egész Egyházra. Nem az ember, hanem a Szentlélek mondatta velem ezeket a szavakat, akit Krisztus ígért meg az apostoloknak, mint Vigasztalót. …A Ne féljetek! buzdítás … bizonyos tekintetben minden emberhez szólt, hogy legyőzzük a félelmet a mai világban… Krisztus keresztjének és feltámadásának ereje sokkal nagyobb minden rossznál, amelytől az embernek félnie lehetne vagy kellene… Ne féljetek! – mondta Krisztus az Apostoloknak (Lk 24,36) és az asszonyoknak (Mt 28,10) a feltámadás után… s Mária nem félt. … Talán soha nem volt ennyire szükségünk a feltámadott Krisztus bíztató szavaira, mint most, a második évezred vége felé közeledve… Szükségük van rá az embereknek …Szükség van arra, hogy tudatukba visszatérjen az a bizonyosság, hogy van Valaki, aki kezében tartja a világ sorsát… Ez a Valaki a Szeretet (1Jn 4,8.16): az emberré lett Szeretet, az emberek között mindig jelenlévő szeretet. Eukarisztikus szeretet... Egyedül Ő lehet garancia a szavaira, hogy Ne féljetek!” Keljetek föl, menjünk! c. könyvében az apostolok hitével kapcsolatban így fogalmaz: „Az apostol legnagyobb hibája a félelem. …»A félelem által elhallgattatni« - ez a gonoszok stratégiájának első pontja. A terror, amellyel minden diktatúra él, az apostolok félelmére épít. A hallgatás csak akkor ékesszóló és apostoli, amikor az ember nem fordítja el arcát az elől, aki megüti. Így tett Krisztus is, hallgatott. De ezzel megmutatta szilárdságát. Krisztus nem hagyta magát megfélemlíteni az emberektől. A csőcselék elé lépve bátran mondta: »Én vagyok«”.

Szeretet és felelősség – Egyén és család
André Frossard: Ne féljetek! c. interjúkötetében, Chesterton megállapítására hivatkozva, miszerint „a család az elnyomással szembeni ellenállás sejtje” – felteszi a kérdést a római egyházfőnek, mit gondol erről. Íme, a válasz: „Hogy a család… az elnyomással szembeni ellenállás sejtje lehessen, nagyon érett és mély közösséggé kell válnia… És alapul kell venni a személyek szellemi érettségét. Ha ez utóbbi hiányzik, akkor a férfi vagy a nő, felbonthatatlan közösségükben nem láthat mást, csak olyan kényszert, amit szét kell törni… A család struktúrája, lényege szerint, a személyekre épül. A család minden tagjának megvan a maga jelentősége… Ha a családban – feltéve erkölcsi érettségét – minden tagnak megvan a maga fontossága,… ez egyúttal arra szólítja fel őt, hogy másoké legyen… Az ember teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát…Minél inkább tud egy család minden tagja a többiekért élni, annál nyilvánvalóbb, hogy a család számára mennyire fontos, hogy van, azáltal, hogy a családé.” „Úgy vélem, az ember szabadsága az, amit ki-ki akkor ismer fel önmagában, amikor felelősnek érzi magát… A szabadság adomány és kötelesség is egyben. Az ember, szabadsága révén, saját maga számára válik olyan feladattá, amelyet teljesítenie kell… Az erkölcsöt tanítani annyi, mint az emberi lény belsejét alakítani… A keresztény erkölcs gyakran állítja az embert olyan követelmények elé, amelyeket szívesebben elkerülne… mert megköti az ő szabad én-jét… Ha a szabadság az a képesség és lehetőség, hogy megtegyem mindazt, amit csak akarok (vagy inkább mindazt, amihez kedvem van), akkor nyilvánvaló, hogy az így értett szabadság számára nemcsak a keresztény erkölcs, hanem minden erkölcs kényszerítőnek számít! Az Evangélium mindig és mindenütt kihívást jelent az emberi gyengeséggel szemben. Viszont pontosan ebben a kihívásban rejtőzik az ereje! Az ember tudat alatt vágyik is az ilyen kihívásra, hiszen szükségét érzi, hogy felülmúlja önmagát. Az ember csak akkor lehet igazán ember, ha képes önmagát felülmúlni. A fiatalokat fel kell készíteni a házasságra, meg kell tanítani nekik a szeretetet. A szeretetet nem lehet megtanulni, mégis, nincs még egy olyan valami, amit ennyire kellene tanulni. A fiatalok valójában a szépet keresik a szeretetben. Azt akarják, hogy az ő szeretetük szép legyen. Ha engednek is a gyengeségnek, ha olyan viselkedési modelleket követnek is, amelyeket nyugodtan nevezhetünk botrányosnak, … szívük mélyén mégis a szép és tiszta szeretetre vágynak. Tudják, hogy ezt a szeretetet senki mástól nem kaphatják meg, csak Istentől. Ezért készek arra, hogy kövessék Krisztust, nem törődve az áldozatokkal, amivel ez együtt járhat.” 

forrás: .asziv.hu

Keresztről és keresztünkről

2012. március 15., csütörtök

„Stabat Mater”

 A Fájdalmas Szűzanyáról szóló legszebb írásnak mindenkor a „Stabat Mater” kezdetű verset tartották. Szerzője a hagyomány szerint egy Jacopone da Todi nevű ferencrendi szerzetes volt, aki 1306-ban halt meg.
Jacopone valamikor híres jogtudós, ügyvéd volt és szülővárosának szenátora. Vagyona óriási volt. Családja előkelő és fiatal felesége messze földön ismert szépség. Az emberek nagyon boldognak tartották.
1268-ban nagy ünnepségek voltak Todiban. A felvonulások és játékok az emelvény előtt voltak. Az első helyen ült Jacopone hitvese, mint Todi legelőkelőbb asszonya. Egyszerre csak óriási robaj hallatszott és az ünnepi emelvény összeomlott, maga alá temetve a város előkelő asszonyait. Jacopone odarohant, s előtte húzták ki legelsőnek szeretett feleségét. Még volt benne élet. Jacopone ruháit fel akarja bontani, hogy a seb vérzését elállíthassa, az asszony azonban erővel ellenállt és kérte, hogy valami magányos helyre vigyék. Odaérve Jacopone felbontja félholt felesége drágagyöngyökkel díszített ruháját, és akkor veszi észre, hogy a ruha alatt egy durva darócöv simul az asszony testére, mely minden mozdulatnál fájdalmat okozott neki. „Mi ez?” – kérdezte a férj. „Ezt érted viseltem” – felelte az asszony, és Mária nevét híva segítségül, kiszenvedett. Jacopone nemsokára otthagyott mindent és Szent Ferenc rendjébe lépett. Nem tudta ott sem elfelejteni hitvesét, aki önként szenvedést vállalt magára, hogy férjéért ajánlja fel azt. Ugyanezt a gondolatot fedezte fel a Szűzanya sok fájdalmában is. Ő is másokért és mások miatt szenvedett, mindannyiunkért és mindannyiunk bűne miatt. E gondolat tette őt a Fájdalmas Anya hű tisztelőjévé, és íratta meg vele a Stabat Mater-t.

Szenthelyi-Molnár I.

Sík Sándor fordítása

Kis átalakítással ma ezt használják a magyar keresztény egyházakban.

Áll a fájdalomnak anyja,
Kín az arcát könnybe vonja.
Úgy siratja szent Fiát.

Gyász a lelkét meggyötörte,
Kín és bánat összetörte,
Tőrnek éle járta át.

Ó mi nagy volt ama drága
Szűzanya szomorúsága,
Egyszülött szent magzatán!

Mennyit sírt és hogy kesergett,
Látván azt a nagy keservet,
Azt a nagy kínt szent Fián.

Ki ne sírna, melyik ember,
Hogyha ennyi gyötrelemben
Látja lankadozni őt?

Ki ne sírna Máriával,
Hogyha látja szent Fiával
Szenvedni a szent Szülőt!

Népét hogy megmossa szennytől,
Látta tenger gyötrelemtől
Roskadozni Jézusát.

Látta édes egy szülöttét,
Halálos nagy elepedtét,
Látta, hogy halálra vált.

Szeretetnek szent kútfője,
Add, a fájdalomnak tőre
Járjon át a lelkemen.

Hogy szívemben lángra kelne
Krisztusomnak szent szerelme.
Segíts neki tetszenem.

Esdek, hogy szívembe véssed,
Szűzanyám, nagy szenvedésed
S az Átvertnek sebeit.

Gyermekednek, a sebzettnek,
Ki miattam szenvedett meg,
Osszam meg gyötrelmeit.

Add meg, kérlek, hogy mig élek,
Együtt sirjak mindig véled
S azzal, ki a fán eped.

A keresztnél veled állni,
Gyászban veled eggyé válni:
Erre űz a szeretet.

Dicső szűze szent szűzeknek,
Hadd ízleljem kelyhedet meg:
Add nekem fájdalmaid:

Add tisztelnem, add viselnem,
S nem felednem:
holt Szerelmem Krisztusomnak kínjait.

Sebeivel sebesítsen,
Szent mámorba részegítsen
Buzgó vérével Fiad.

Hogy ne jussak ama tűzbe,
Védj meg engem, drága Szűz te,
Ha az ítélet riad.

Krisztusom, ha jő halálom,
Anyád szeme rám találjon,
És elhívjon engemet.

S hogyha testem porba tér meg,
Lelkem akkor a nagy égnek
Dicsőségét lelje meg

2012. március 14., szerda

„Éljen Jézus, éljen Mária!”

Pió atya mesélte valakinek: „Egyik reggel, amikor a férfiakat gyóntattam, odajött egy úr: magas, fürge mozgású, finom ízléssel öltözött, előkelő modorú, szívélyes. Kezdi meggyónni a bűneit, és ezek aztán mindenfélék voltak: Isten ellen, a felebarát ellen, az erkölcs ellen. Mind súlyos eltévelyedések.Valamire felfigyeltem. Minden bűnére, miután intelmet mondtam neki, idézve az Isten Igéjét, az Egyházi tanítóhivatalt, a szentek erkölcsi tanítását, ez a rejtélyes gyónó vitatkozni kezdett azzal, amit mondtam, hihetetlen ügyességgel és egészen nagy kedvességgel mentegetve minden bűnét, kiüresítve azokat minden rosszindulattól, és próbálta a legundorítóbbat is úgy beállítani, mint normális, természetes, emberileg érthető dolgot. És nemcsak azokat a bűnöket, amelyek hátborzongatóak voltak Isten ellen, a Szűzanya, a szentek ellen – őket egyébként soha nem nevezte meg, csak tiszteletlen fogalmazással körülírta – hanem azokat is, amelyek erkölcsileg olyan szennyes és durva bűnök voltak, hogy a csatorna legmélye is tisztább annál. Elcsodálkoztam, milyen körmönfontan és milyen szalonképessé tett rosszindulattal válaszolja meg újból és újból az én érvelésemet. Kezdtem kérdezni magamban: Kicsoda ez? Miféle világból jön? Ki ehet? Próbáltam jól megnézni az arcát, hátha kiolvasok valamit a vonásaiból. Közben hegyeztem a fülemet, hogy egy szavát el ne mulasszam, és mindet alaposan mérlegeljem. Egyszerre egy eleven és ragyogó fény villant fel bennem, és világosan felismertem, kivel állok szemben. Határozott és erős hangon megszólaltam: ’Éljen Jézus, éljen Mária!’ Amint kimondtam ezeket az édes, szent és erős neveket, a Sátán eltűnt egy füstfelhőben, undorító bűzt hagyva maga után...”

2012. március 13., kedd

Betegekért és betegekkel élve Szécsényben



Takács M. Klarissza nővér
Nagy dolog betegséget hordozni, betegségekkel, szen­ve­dé­sekkel együtt élni. Misztérium – ti­tok, melyet szépen megélni csak hit­tel lehet. Mivel misztérium és aján­dék, nem érde­mes kérdezni „miért”, mert erre csak az Úr válaszolhat, de sokat segíthet egy Máriához hasonlító IGEN az Istenre való ráhagyatkozásban. A betegség lehet számunkra áldás és teher. Ha áldásként fogadjuk, súlyából nem veszít, mégis könnyebb hordozni. A betegségben mélyebben találkozhatunk Istennel, szembesülhetünk életünk igazi értelmével és céljával, tanulhatunk több türelmet, elfogadást és felajánlhatjuk nap, mint nap Istennek, mint neki tetsző áldozatot. Így egy betegség igazgyönggyé, kinccsé válhat az életünkben, és segít annak a beismerésében, hogy Isten nélkül milyen gyönge és törékeny vagyok.
Szerzetesi életem kezdetén betegeket látogatva szép volt megtapasztalni, hogyan vált egy néni számára betegsége ajándékká. Zsuzsa néni mindkét lába amputálva és fél oldala lebénulva volt. Ezért mindig ágyban feküdt. Férje nagy szeretettel gondozta és ápolta. Ez a néni egyszer azt mondta nekem: „Nővérke! Én 17 éve viselem ezt a betegségemet. Annyi mindenen átmentem, annyi mindent megtapasztaltam és annyi kegyelmet kaptam általa, hogy tényleg semmi pénzért oda nem adnám. Olyan kinccsé vált az életemben, ami nagyon drága nekem.”
Az öregségre, betegségre készülni kell lélekben, hogy amikor bekopogtat, ne érjen felkészületlenül.
Ferences Betánia Otthonunkban megosztjuk életünket az idősekkel, fogyatékosokkal, súlyos betegekkel. Sokat tanulok tőlük, igaz példák számomra, és sokszor mély tiszteletet érzek irántuk néma szenvedésüket látva. Csendben szenvednek, sokszor már beszélni is alig tudnak, lényük mégis hangos kiáltás a világ számára. Vendégek, ellenőrök, ismerősök, mélyen megrendülnek türelmük és mosolyuk láttán, és erőt merítenek belőlük. Egyik szentéletű pápa utolsó hónapjait már súlyos betegen töltötte. Megkérdezték egyszer tőle, nem hiányzik-e neki a szentáldozat bemutatása? Ő így felelt: „Az ágy az oltár és magam vagyok rajta az áldozat.” Lakóinkat látva ez a gondolat sokszor eszembe jut.
Otthonunknak nem az a célja, hogy ide úgy mond „bedugják” az idős embert, aki nem kell a családnak. Ez az otthon nem erről szól, amint a nevében is benne van: Ferences Betánia Idősek Otthona és Testvéri Közössége. Tehát egy közösségbe fogadjuk be azokat, akik önként és szívesen jönnek, és a hozzátartozójukkal közösen segítünk, hogy öregségüket, betegségüket szépen, áldásként tudják hordozni. Az Istent szerető közösségnek hatalmas ereje van, mely lendít és erősít, persze a közösségben egymás terhét is hordozni kell.
Lakóink felének már nincs, nem él sem házastársa, sem gyermeke. A másik fele sem azért van itt, mert a családnak nyűg, teher vagy, mert nem sze­retik. Van­nak sú­lyos betegségek, akik­kel emberek sok éven át élnek. Sok esetben a család emberfeletti áldozatot hoz, hogy szerettüket kiszol­gálják. De az emberi erő is véges, csak az Isten ere­je végtelen. És mielőtt a család­tagok összeomolnának, segíteni kell őket terhük hordozásában. Korunkban egyre gyakrabban megjelenő betegség az Alzheimer kór és a demencia – időskori elbutulás. Az ilyen betegek úgymond nem úgy súlyosak, hogy fekszenek az ágyban, és emelgetni kell őket, hanem ellenkezőleg, mindig indulnak, bolyonganak, nem tudják, hol vannak. Fél percre sem lehet őket magukra hagyni, minden cselekvésüket irányítani kell, és sokszor ugyan azt nagy türelemmel kell elmagyarázni. Kiszolgáltatottá válnak, mint egy kisgyermek és babusgatásra szorulnak, mint egy csecsemő. Küzdelmes folyamat szembesülni azzal, hogy az, aki korábban fölnevelt, támaszunk volt, most meg sem ismer, és teljes gondoskodásra szorul.
Nekünk nővéreknek az a hivatásunk, hogy ilyen emberek mellé álljunk és életük utolsó szakaszát széppé, békéssé tegyük. Bár a társadalom lenézi és kirekeszti őket, bennük mégis különösen jelen van a szegény és megalázott Jézus. Életünk értékessége nem azon múlik, hogy mennyit dolgozunk, mennyi hasznos munkát végzünk. Isten szemében a betegek, akik nagyobb teljesítményre nem képesek ugyanolyan értékesek és kedvesek. Örüljünk, ha szolgálhatjuk őket, mert a betegek áldást hordoznak számunkra.
Ezúton szeretnénk megköszönni a szécsényi híveknek mindennemű támogatásukat, amit továbbra is szeretnénk kérni. Fontos ez otthonunk és betegeink számára is, hisz az elmúlt évben a közüzemi díjak jelentős emelkedése és az alkalmazotti bérek kötelező emelése ellenére mintegy másfél millió forinttal kevesebb normatívát kapunk az államtól, mint az előző évben. Lakóink nagy része kisnyugdíjas, akiktől nem kérhetünk és nem is kérnénk támogatást, mint más luxusotthonokban. Szeretnénk azonban szolgálatunkat javukra és Szécsény javára folytatni, és ha az Úr úgy akarja, bővíteni is.
Bízunk az isteni Gondviselésben, hisz mindnyájan az ő kezében vagyunk.


Takács M. Klarissza, ferences szegénygondozó nővér
forrás: A szécsényi katolikus egyházközség hírlevele - 2006. Nagyböjt