Beteljesedett!

Várhelyi Ilona

MUNKÁCSY MIHÁLY: GOLGOTA

Beteljesedett!

 

Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának legnagyobb méretű, színvilágával is lenyűgöző darabja a Golgota. A művész maga nem a hely szín nevét, a Golgotát, ha nem Jézus utolsó szavát találta alkalmasnak arra, hogy a kép címe – azaz neve – legyen: „Consummatum est!”, azaz: Beteljesedett!

A Golgota címet inkább egy fajta munka címnek tekinthetjük, amit az tán Sedelmeyer használt és terjesztett el a kép bemutatásai során. A téma ismertsége is nagyban elősegítette, hogy a festmény Golgota címen menjen át a köztudatba. Az igazi, a Munkácsy által adott cím azonban sokkal kifejezőbb. Nem csak a golgotai esemény értelmére utal, hanem a művészi üzenetet is magába sűríti. Így az igazi, eredeti cím fejezi ki a lényeget, ezért értelmezésünknek is ez a kiindulópontja. [...]

Krisztus él a kereszten

A képzőművészet újabb kori történetének nagy Golgota-képeivel ellentétben Munkácsy Krisztusa még él a kereszten! Nem azért él, mint ha innen – emberileg nézve – még len ne vissza út! Munkácsy élő Krisztusa a korai bizánci ikonok teológiai tartalmához hasonlóan azt sugall ja, hogy az élet nem szüntethető meg a test gyötrelmes halálával, bár a test földi szenvedése és halála is örök tör vény. Azzal, hogy Munkácsy nem a lel két ki lehelt Jézust, hanem a súlyosan szenvedőt mutatja, talán ennek a történetnek az örök jelen idejűségét akarja érzékeltetni.

Az élő arc már része annak a bonyolult tartalmi sűrítésnek, amelyhez nem elegendők a formai bravúrok.

Ez a hatalmas mű majd nem közvetlenül a Krisztus Pilátus előtt című festményt követi Munkácsy életművében. (Az Ec cehomo jóval később, csak 1896-ban, a magyar honfoglalási millennium évében keletkezett.

A Golgotát viszont csak három év választja el a Krisztus Pilátus előtt című képtől.) Minden jel és életrajz adat arra mutat, hogy Munkácsy a feltámadás problémájával viaskodott. Ez egyrészt személyes hitének próbaköve volt, más részt szembesülés a művészi ábrázolás korlátjaival. Már a Krisztus Pilátus előtt festését megelőzően is a feltámadás vizuális ábrázolhatatlanságát tartotta a legnagyobb művészi kihívásnak. Kereste a megoldást, hogyan tudná a feltámadás hagyományos megjelenítését elkerülve érzékeltetni Krisztus feltámadását. A feltámadás hite viszont azonos Jézus Krisztus istenségének elfogadásával. Ez már túlmutat a vizualitáson, és csakis szimbólumokkal fejezhető ki.

Közben a Krisztus Pilátus előtt világhódító diadala Munkácsyt már-már erkölcsi kényszerhelyzetbe hozta a folytatást illetően. Lendületesen fogott hozzá a golgotai jelenet felvázolásához. Közben, a számos előtanulmány és váz lat után, 1883-ra – Sedelmeyer kérésére – elkészíti a kép feles másolatát is. A teljes méretű, több mint hét méter széles kép – karlsbadi gyógykúrája után – 1884-re készül el. Túljutott azon a fázison, amikor mások Golgota ábrázolásait tanulmányozza, végre kialakult benne a saját Krisztus-képe.

Az első kép sikere után, amikor a Krisztus-téma folytatásáról esett szó, Munkácsy tehát a feltámadás témájára gondolhatott. Ennek ellentmondó meglepetés, hogy igen gyorsan, már 1881. július 7-re megfestette a Krisztus a sziklasírban című mű vét, amit azonban nem engedett közönség elé. Még a műtermében sem állította ki, nemigen mutogatta látogatóinak. Talán csak ne ki saját magának volt szüksége arra, hogy egy ember ki te rí tett holttestében is szembesítse magát Jézussal, és feltegye a kérdést: ez lenne ő? Ezt a Jézust hiszem, vagy leg alább tisztelem? Bizonyára eszébe jutott Pál apostol véleménye: ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitünk. (Vö. 1Kor 15,12–28.) Talán Munkácsy maga is eljutott az apostol gondolatáig: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban feltámadt halottaiból.” (1Kor 15,19–20) A Krisztus a sziklasírban tehát tisztázó előtanulmánynak tekinthető. [...]

Tér- és színszimbolika, párhuzamos ellentétek

Egy magaslaton, hegyen vagyunk. Valamiképpen a világ tetején. A hegy a Bibliában és az emberi tapasztalatban az istenélmény gyakori színhelye. Mózes a hegyen kapta a törvényt, Ábra hám a hegyen kész volt fel áldozni fiát, Izsákot, Illést a hegyen igazolta Isten, Jézus a hegyen mutatta meg isteni dicsőségét, és a Golgota is hegy. Jézus áldozatát is, mi ként az üdv történet nagy hegyi jeleneteit kozmikus jelenségek kísérik. A Koponyák helyének elsötétülő egéről, a megmozduló földről, a sziklák megrepedéséről leginkább Máté evangéliuma tudósít (27,51–53). A templom függönyének kettéhasadása, a sírok megnyílása – az elbeszélés érzékletessége ellenére – jelképes értelmű lehet már az evangéliumban is, hiszen ezek valami új erő, új korszak megjelenését hivatottak jelezni. A hatalmas vászon drámai koloritja az ábrázolt esemény kozmikus jelentőségét hangsúlyozza. A hátteret magába nyelő, hatalmas felületű sötét ég előtt a fehér szín ismét kompozíciós szerepet kap, és ez segít az üzenet megértésében. A térérzékeltetés esz közeivel a sötétségből ki emelt felfeszített test fehérsége vonzza az első tekintetet. Majd a másik fehér folt, az ún. arab lovas alakja készteti gondolkodásra a látvány befogadóját, s hogy végül a lovas átható tekintete visszavezesse figyelmünket is a kereszten még élő Jézusra. Nem lehet nem gondolni e világos felületek szemlélésekor a János-prológusra:

„Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta.” (Jn 1,4-5)

Az érzelmi viszonyulások egész tárházát felvonultatja, hogy mindenkor minden embere megtalálja saját helyét a kereszthez képest. A kereszt tövében a gyászolók megrendülése nyugalmas, statikus képet ad. A János-evangélium három asszonyról tesz említést, Munkácsy őket ábrázolja: „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna.” (Jn 19,25) Könnyű őket beazonosítani. Az anya zokogó fájdalmát, a hosszú hajú Magdolna kétségbe esett gyászát a másik Mária széles mozdulata teszi elevenné. Jánosban, a szeretett tanítványban, akit Jézus végső gondoskodása anyja támaszává rendelt, a keresztény hagyomány az egyházat látja megszemélyesítve. Ők négyen fájdalmukkal ott maradnak Jézus mellett, a többiek azonban már mozgásban vannak, indulnak hazafelé. A statikus keresztcsoporthoz tartozik a két lator is. Az ő jelenlétük is része a messiási jövendölések beteljesülésének: Az Úr Szolgája „halálra adta életét, és a bűnösök közé számították, pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár”. (Iz 53,12) A két bűnöző még másképpen is „közreműködik” az ószövetségi írások igazolásában: nekik majd csontjukat törik, de Jézusnak, mint húsvéti báránynak, nem törhet csontja. (Vö. Kiv 12,46; Zsolt 34,21.) Az ő halálának biztosítéka a lándzsa lesz, amellyel a katona majd megnyitja oldalát. (Vö. Zak 12,10.) Talán annak nincs különösebb jelentősége, hogy ez a fegyver az egyetlen tárgy, amely mindhárom Krisztus-képen megtalálható. A lándzsa itt az őrzésre rendelt katona kezében van, akit szokatlan pózban, ülve látunk a kép jobb sarkában. Őt is a statikus csoporthoz számít hatjuk. Ezek a mellékszereplők is bizonyítják állításunkat, hogy Munkácsy a kompozíció két súlypontját nem akarta sematikus és didaktikus módon felhasználni a jók és rosszak elkülönítésére. Ennek a szinte mozdulatlan csoportnak ellenpontja egy mozgásban lévő, dinamikus csoport a lovas körül. üdvösség feloldozó ígéretét: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) Dolga végeztével útnak indul a hóhér is, őt is megilleti az ünnepi vacsora és a másnapi nyugalom. Létrája kettéosztja a képet, és egyúttal átvezeti tekintetünket a másik fő alakra, a lovasra. Az ún. arab lovas e csoport központi figurája. Jézus mellett rá vetül a legerősebb fény. Ez a kiemelt helyzet már mutatja, hogy az ő alakja is szimbolikus, és sokkal jelentőségteljesebb annál, hogysem egynek tekintsük a résztvevők közül. Mögötte sötét arcok, gonosz indulatok...

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Munkácsy igen jól sűríti a történéseket, s ezzel felidézi az evangéliumok mondatait. Mint már volt szó róla, a művész valószínűleg azért tér el a konvencióktól, és nem a lelkét kilehelt Jézust, ha nem még az élőt ábrázolja, hogy a meggyalázott Szenvedő Szolga szavait örökké jelen időben halljuk. Gyötrelme, ruháinak elosztása és a felkiabált gúnyos szavak – „Az Úrban bízott, ment se meg őt” – Jézusnak azt a zsoltárt juttatják eszébe, amelyben ez az ironikus mondat is elhangzik, és amellyel az itt meg élt események döbbenetes tartalmi és formai egyezést mutatnak. [...]

Az arab lovas

A hatalmas festmény két nagy, világosan elkülöníthető egységét egy feltűnő és átható szemkontaktus tartja össze. A lóháton ülő alak Jézusra szegezett tekintete szinte átmetszi a kép síkját. Az evangéliumok nem tesznek említést erről a személyről. Ezt a rejtélyes alakot – véleményem szerint – máig félreértetik az elemzők. Sokan úgy gondolják, hogy valami főember lehet, akinek köze van a kivégzés végrehajtásához. Valóban, ha végig nézzük a különböző korok Golgota-ábrázolásait, találunk né hány olyan képet, ahol láthatunk lovat és lovast is. Legtöbbször a kivégzést irányító katona ül a lovon. Itt azonban a lovas nem ró mai katona. Egy másik magyarázat azon alapul, hogy Munkácsy maga arab lovasnak nevezte ezt az alakot. Sőt, ha jobban megfigyeljük a lovas arcát, feltűnik vonásainak hasonlósága Jézuséihoz. De nem csak a lovast, ha nem a lovat is meg kell figyelnünk! A ló valóban arab, egy szép arab mén. Szí ne, nemes vonalú fej formája, sörénye, patája egyértelmű fajta sajátosságokat mutat. Azért volt szüksége Munkácsynak egy ilyen lóra, hogy hangsúlyozza a fehér színt. Ugyanezért tette a lovas a felső, vörösbarna köpenyét háta mögé a nyereg be, hogy így világos felső ruhája nagy felületet képez zen. A Golgota színvázlatán még nem fehér ruha van a lovason, tehát tudatosan formálta ilyen hangsúlyosra ezt az alakot. Mindez arra utal, hogy egy szimbolikus A kép bal sarkában mellét verve futó alak különösen feltűnő módon ellenpontozza a másik oldalon ülő katona mozdulatlanságát. A futó férfi alakjában is jelképet láthatunk. Az evangéliumok és a történeti hűség nem támasztja alá, hogy – mint szokás – a tettét megbánó áruló Júdást vagy a keresztényüldöző Sault lássuk benne, de a szimbólum nem is a historikus hitelesség eszköze. A főpapok, farizeusok, vének, vagy is a fő tanács tagjai közül többen itt vannak még, de ők is indulnak haza. Arckifejezésük alapján őket is megosztják a látottak. Van, aki arcán megdöbbenéssel, felismeréssel és félelemmel tekint vissza a keresztre, mint akiben feltámadt a lelkiismeret, míg mások önigazoló nyugalommal sétálnak hazafelé, hogy felidézzék az Úr szabadításának húsvéti emlékezetét, és magukat is egy fajta szabadítónak tekintsék. A fő pap „hivatalból” volt itt, hátha a „gonosztevők” az utolsó pillanatban megbánást tanúsítva papi áldást, imát kérnek haláltusájukhoz. De egészen más történik! Az áldozat imádkozik értük, a jobb la tor tér meg, és az igazi főpap, Jézus mondja ki az figurát látunk itt, s ha ez így van, akkor ennek meg fejtésén keresztül juthatunk el Munkácsy üzenetének lényegig. De akkor ki ez a rejtélyes alak?

A győzedelmes fehér lovas

Úgy vélem, üzenete közvetítésére Munkácsy a Jelenések könyvéből választott egy képet: „Ekkor láttam a meg nyílt eget, és íme, egy fehér ló, és aki azon ült, annak Hűséges és Igaz volt a neve, és igazságosan ítél és harcol. A szeme pedig olyan, mint a tűz láng ja.” (Jel 19,11) A lovas átható tekintete mellett jobban meg kell figyelnünk ruházatát is. Felső szegélye körül vérfoltokat látunk. A Jelenések könyve szerint: „Vértől ázott ruhába volt öltözve, és ez a neve: Isten Igéje.” A jelenésben még ez az alak a „Királyok Királya és uralkodók Ura” ne vet is viseli.

Ha mindezt összevetjük Munkácsy eredeti szándékával, amely a feltámadás megjelenítésére irányult, talán jogosan feltételezhetjük, hogy a lovas szimbóluma az Igéjében feltámadó Krisztust, Isten élő Igéjét, az evangéliumot, azaz az Örömhírt jelenti. A lovas előtt már futásban van egy ember, de a ló még áll, indulásra készen. A lovas a jobb kezével még lazán tartja a kantárt, baljával pedig még támaszkodik a ló tomporán. Hátradőlve, a kereszt felé fordulva feszülten várja Jézus Krisztus utolsó leheletét, hogy majd a Lélek lendületével, innen a kereszt tövétől induljon győzedelmes útjára Isten Igéje, azaz a keresztény igehirdetés. Ezzel a jel képpel jut el Munkácsy Jézus zsoltár imájának utolsó szavaihoz: „Az Úrról beszélnek az eljövendő nemzedéknek, az ő igazságát fogják hirdetni a születendő népnek.” (Zsolt 22,31–32) Új nép születik tehát, új nemzedékek felé indul az Ige. A születendő keresztény nép számára teljesedik be, válik igazzá a megváltás ígérete. A Jelenések könyvében a győzedelmes fehér lovas az a küldött, aki „szájának éles kardjával”, vagyis igéjével végső győzelmet arat a világot uraló gonosz erők és a halál fölött. A sátán legyőzése után elérkezik az Isten új országa, az új Jeruzsálem, ahol a Bárány trónja ragyog. Megvalósul az a nem e világból való ország, amelynek királya Pilátus előtt állt, és akinek királyságát a kereszt felirata hirdette. Ebben az országban új ének hangzik föl: „Méltó a Bárány, akit meg öltek, hogy övé legyen a hatalom (...) Méltó vagy Uram, (...) mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket.” (Jel 5,12; 9–10) Ez az új nép meg fogja érteni azt, amit a régi nép nem értett meg: ki volt és miért lett az Isten emberré. A Jelenések könyvében a trónon ülő mondja: „Beteljesedett! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” (21,6) Munkácsy trilógiáját tehát úgy is értelmezhetjük, hogy az emberi egzisztenciát mélyen érin tő Krisztus-eseményt mondja el három tételben. Bemutatja azt az embert, aki „megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg.” (Iz 53,3–5) Munkácsy vizuális érzékletességgel egymásra vetíti az evangéliumok leírásait, a 22. zsoltárt, Izajás próféta messiási jövendöléseit és a Jelenések könyvének apokaliptikus szimbólumait. Így a biblia mélyebb ismerete alapján tanúsítja, hogy Jézus a Krisztus. Az Élő Ige végső megidézésével a világ végezetéig tartó keresztény misszió forrását találja meg a keresztben. Az Ige a megtestesülés titka által testté lett, a kereszthalál pillanatában pedig a test visszalényegült Igévé, hogy a világ időbeli és térbeli végéig új népe között maradjon.

(Keresztesné Vásárhelyi Ilona:

Bibliával Munkácsy Krisztus-trilógiája előtt.

Déri Múzeum, Debrecen, 2009. 88–113. Részletek.