A Szépről mint az isteni megjelenéséről

A Szépről mint az isteni megjelenéséről

A Liturgia Horarum II. kötetében, a II. hét hétfőjének vesperásában a 45. zsoltárt énekeljük. Ennek a zsoltárnak, az időszaknak megfelelően három antifónája van:

Nagyböjtben: Szebb vagy, mint akárki az emberek fiai közül, kedvesség ömlik el ajkadon. (Zsolt 45,3)

Nagyhétfőn: Nem volt sem szép, sem ékes, hiszen láttuk, s a külsejére sem volt vonzó. (Iz 53,3)

Húsvéti időben: Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk, alleluja. (vö. Zsolt 118,26)

Isteni misztérium, rejtett szemérem. A Tisztaság Titkos Lényege…

A szép – nem szép; kedves – nem vonzó együttes szemlélése a felületes gondolkodás, az emberi logika szerint ellentmondás. Pedig ez az égő, de el nem égő csipkebokor, a boldogok a szegények, az erős Pásztor és az áldozati Bárány isteni logikájának megfelelő valóság. Szent egység.

Nem ellentmondás, hanem a valóság hű ábrázolása; a rejtett igazság hű ikonja; a Rejtőzködő megjelenítése. A tényekre, tapasztalatokra való támaszkodás – ami felszínes –, nem engedi láttatni a mélységben rejlő igazságot. Mint egy jó versben: a Szó a sorok mögött rejtőzik. Nem nyilvános. Ha valaki mégis arra törekszik, hogy felszínre hozza, és úgy mutassa be a nyilvánosság előtt, szemérmetlen. Giccs. És épp ezért sikertelen és valótlan. A valóságot a szimbólumok közvetítik. Ez Isten és ember közös nyelve. Nyelv, ami nem információk közvetítésére szolgál csupán, hanem mindenekfölött önmaga örökös liturgiája, megragadhatatlan erők tolmácsa (Pilinszky János).

A szépség lényegileg rejtett: megtekintéséhez éles szem kell. És olyan, mint az igazság: nem szorul bizonyításra, mert önmagát alapozza meg. Ezért aki a szépségre, a kedvességre, az ékességre és a vonzóságra törekszik, hamisságban él és arcát palástolja.

* A hamis próféta a király szemeiben a belevaló, az értelmes, a remek, a hibátlan, a vágyak kielégítői: Milyen nagyszerű ember, milyen értékes… A saját ízlésünknek és igényeinknek megfelelően végzi a munkáját… És lakhat az udvarunkban, részesülhet és élvezheti királyságunk  kegyét és kincstárunk gazdagságát…

A hamisság útja a megszépítés. Milyen gyönyörű szenvedés. Azonban számol-e a kegyetlenséggel, az igazságtalansággal? Szenvedésében lehet boldog – bár ennek útja egyesülés a Legszegényebbel, aki abszolút módon kiszolgáltatta magát. Az Igazak sorsára jutva kézről kézre adatik. A nagypénteki liturgia az Impropériákban a Megváltó kérdéseit énekli meg: Ó, én népem, teellened mit vétettem… Egyiptomból kihoztalak téged… mit kellett volna még cselekednem véled… (vö. Mik 6). Ez a sokaság hűtlensége és elzárkózása az Ártatlan szenvedő elől. Azé a sokaságé, akiért ma az Ő vére kiontatik…

De még, ha apám és anyám el is hagyna, az Úr akkor is magához ölel engem (Zsolt 27,10). Ez a tudat, ez a bizalom kíséri végig az úton, egészen a legvégig. Ekkor érkezik el az elhagyatottság, a hitetlenség és istentelenség végső határáig: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem… Neked nem tudom mondani, hogy teellened mit vétettem, hogy mit kellett volna még cselekednem, mert a te szereteted nem a vétekre vagy az igaz cselekedetre adott válasz. A te szereteted azt jelenti: Nem fogsz meghalni!

A tények azonban mást mutatnak. Belehalok szomjúságomba! Halálra szenvedtem magam! S ebben a pokoli sötétben egyedül maradtam. Csak egy kérdés maradt még hátra: Távollétedben szeretsz-e még engem?

* Az igaz próféta pedig nem vonzó, olyan bugyuta, együgyű, akit „keresztény szeretetünkkel” mint mázzal le szeretnénk forrázni. Mi „szeretjük” őket, ezért a magunk képére és hasonlatosságára, valamint a mi szemünk igényeinek megfelelően széppé, vonzóvá akarjuk tenni. Röntgenszemeinkkel belelátunk, és rögtön orvosolunk – jól kieszelt, sajátságos gyógyírral. Lekezeljük. Ez teszi lehetetlenné, hogy a leprással mint testvérrel találkozhassunk; és annak felfedezését, hogy mindnyájan irgalomra szorulunk. Tisztulásunkért együtt zarándokolunk a Szép forrásához.

Ami szép, azt napfényre kell hozni – megvallani és beszélni róla. Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt… (Mt 10,32). A szerelem vagy a barátság sem maradhat titokban. Annak nyilvánosságra kell derülnie. Bár megmarad rejtett gazdagsága, soha senkinek föl nem táruló, Istentől ajándékozott, senkinek ki nem szolgáltatható szépsége. Az örökkévalóság megtapasztalása, ahol már értelmetlen érdekről, haszonról, célszerűségről beszélni. Nem az értékek, hanem a létezés – a szerető személy létezésének – öröme. Ez olyan öröm, melytől nem foszthat meg soha senki. Maradj, ne múlj el, hisz oly szép vagy! (Goethe) Örökkévalóságának biztosítéka az a szétválaszthatatlan, elszakíthatatlan Kapocs éltető ereje, mely az Atyát és a Fiút is öröktől fogva összeköti és élteti: a Szeretet Lelke.

A szép: valami isteni, aminek birtoklására emberfia nem képes. Számunkra ez ajándékként adatik. Nem beszerezhető, megvásárolható árucikk, hanem a személy titka. Leborulok előtte. Ő az isteni lét teljességéből részesedik – s innen nyeri valódi szépségét. Isten képe és hasonlatossága. Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik. (Pilinszky János)

Az ártatlan Bárány sorsa: magára veszi minden szeplőinket, hogy annak leölése árán, aki szépségét elveszítve éktelenné vált, új Ádámként visszanyerjük arcunk ékességét, Isten képmását. Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala (2Kor 5,21). Ez érthetetlen és botrányos: majd csak a Pünkösd tárja föl a leplet a misztérium előtt.

Tekintetük vakságáról árulkodik a farizeusok ítélete (Jn 9), akik a vakon születettet és Jézust bűnös embereknek, sötét alakoknak nézték. A vak rokonai, ismerősei, szomszédai is mind azt állították róla, hogy láttuk, ismerjük, tudjuk, ki az: pedig dehogy.

Nem ő az, aki itt ült és koldult? (Jn 9,8) A történet elején a tanítványok is anélkül, hogy ismernék, rögtön leírták ezt a vak embert. Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született? (Jn 9,2) Kit büntet az Isten? A szüleit-e, hogy ilyen gyerekük adatott, vagy őt, hogy ilyen sorsot kapott? Viselkedések és tettek alapján szépnek vagy nem-szépnek ítélünk; áldunk vagy átkozunk.

Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot! (Rilke)

Lássuk tehát Jézus ítéletét, aki ismeri a szív titkait, amit mi nem ismerünk. Ha valóban ismernénk, mi nem tudnánk megdönthetetlen ítéletet hozni: „vigyázat, mert ez az ember…”; „ó, igen, tudjuk, ki az…”. Valakit ismerni a Szentírás nyelvén személyes, bensőséges kapcsolatot, életközösséget jelent. A Pásztor ismeri juhait – törődik, gondoskodik, vezeti; a juhok is ismerik és követik Őt (vö. Jn 10,14.27). A názáretiek, bár harminc éven át naponta találkoztak Jézussal, valójában mégsem ismerték őt, amikor a zsinagógában a tanítása nyomán így tanakodtak: Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette, hát mindezt? (Mt 13,55-56).

A názáretiek az ács fiának vélték, de az Ő Atyja igazából a mennyei. Ő az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít…, a világba jött…, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be (Jn 1,9-11). Aki nem ismeri őt, tévedésben él, mert nem ismeri az igazságot. Ő, aki minden embert megvilágosít, megnyitja szemünket az Igazságra, mely felülmúl minden nézőpontot.

Jézus a vakon születettben nem egy problémával, kázussal, vagy nyomorékkal, sérülttel találkozik, hanem egy emberrel. Itt nem vitatkozni s okoskodni kell, hanem segíteni. Nem a puszta tényeken kell lovagolnunk, nem azt kell eldöntenünk, hogy ki vétkezett – vajon miért került ki az utcára, vajon miért nyomorult, vajon miért alkoholista, vajon miért depressziós, vajon miért szorong, vajon miért menekül önmaga és mások elől, vajon miért beteg… Nem ezt kell eldönteni, hanem megszólítani és segíteni rajta; megadni azt, ami hiány-zik belőle – reménytelen helyzetében. A mi reményünk ott kezdődik, ahol már minden reménytelen, elhagyatott, istentelen; ahol feltör a kiáltás: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…

És a vak szemeinek megnyitása történetében föltárul az Üdvözítő feltétel nélküli szeretete: a mi okulásunkra nem oktat, csak annyit mond, hogy itt nem ennek vagy a szüleinek bűnéről van szó, hanem arról, hogy fölragyogjon az Isten dicsősége: Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne (Jn 9,3). Ezek a szavak azt jelzik, hogy ami most következik – a vak szemeinek megnyitása – azért van, hogy meglássuk: kicsoda Isten és kicsoda Jézus, akiben maga a Mindenható hajolt közel hozzánk. Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk…

Az ő hozzánk való érkezése szabadítást jelent az új életre. A hamisság világából kiemel az igaz hit világosságára. Ezt az utat először ő járta meg. Ő a Pászka (= átvonul, átmegy), aki már ismervén az utat, átvezet bennünket is a halál sötétjéből az új élet világosságára; általa van szabad utunk egy Lélekben az Atyához (Ef 2,18).

Szükségünk van helyzetünk reménytelenségének beismerésére. S felkiáltani abból a sötét mélységből, ahová gőgünk letaszított, a hamisság világából: szabadíts ki bajaimból (Zsolt 25,17). Ennél többre úgysem telik: nem tudom magam hajamnál fogvást kihúzni a sárból; és nyomaszt a mélység, de még választhatom az életet. Ez a lehetőség örökre nyitott, hiszen az élet már legyőzte a halált.

Beismerni azt, ami a legfájdalmasabb: létem önmagában a semmibe torkollik. Létem önmagában látszat szerinti. Az élet leheletének Teremtő forrása tart fenn – ha őt lélegzem, a valódi, igaz, egyetlen életről teszek tanúságot. Ennek ellenkezője az árnyékvilág, bár sokan ezt a Való Világnak nevezik…

Ha majd fölemeltetek a földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32) – kihozza Ádámot és Évát, az emberiséget a pokolból; élettel ajándékoz ott, ahol már minden reménytelen. S a Bárány vére lemos minden hamisságot. A mélységből, ahová gőgünk letaszított, ő magához vonz. Fölemel reménytelen helyzetünkből, új élettel ajándékoz, mely valódi, igaz és egyetlen; mely elvettetett romlandóságban, s föltámasztatott romolhatatlanságban (vö. 1Kor 15,42). Ezt az utat aligha lehet megkerülni.

A farizeus ezt mégsem bírja megtenni. Ő hajánál fogvást akarja kihúzni magát a sárból, ha egyáltalán eljut fuldoklásának tudatáig; ha egyáltalán eljut annak tudatáig, hogy elsősorban ő az, aki szabadítóra szorul.

Rá vagyunk tehát szorulva a Szabadító érkezésére – Én vagyok, ne féljetek! Ezért Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk: elvezet a szorongató félelem nélküli szeretet teljességére, és az Istenfélelem Lelkét ajándékozza.

Boldog, aki a szív és lélek legmélyebb rétegéjéig azonosulhat az Áldottal, aki a Szép és Nem-Szép, a Kedves és Nem-Vonzó szent egységében ismerhető fel!

Fr Gegő Julianus - ferences szerzetes