Tavaly nyáron lázasan kerestem munkát a segítő szakmában. Amikor már minden reményem elillant, Ágnes nővér váratlanul felajánlott egy ápolói munkakört a Ferences Betánia Idősek Otthonában. Mivel tapasztalat nélkül, de nagy vággyal indultam ebbe az irányba, ez a lehetőség sokféle félelemmel töltött el: vajon képes leszek rá, sose csináltam még ilyet, nem fogok tudni az idősekkel bánni és hasonlók…
Most, egy év után hálával gondolok vissza az indulás pillanataira, a bizalomra, amit megalapozatlanul vetettek belém. A Betániában nemcsak az a vágyam valósult meg, hogy két kezemmel segíthessek, tehessek valamit a kiszolgáltatott, rászoruló emberekért, de egy olyan közösség tagja lehetek, ahol mindenki szívén viseli a másik ember sorsát. 
Az idősgondozás, ápolás előtt egészen más területen dolgoztam. Majdnem három évig telefonos értékesítő voltam egy jól menő cégnél. Irodai környezet, jó fizetés, pénzbeli és nem pénzbeli juttatások… A munkát könnyűnek, ám értelmetlennek találtam. Sokszor éreztem, hogy nem hasznára, inkább kárára vagyok a társadalomnak. Nem éreztem, hogy bármi jót hozzáadnék ehhez a világhoz. Így értelmetlennek láttam bármilyen sikert, előrelépést ezen a területen. A munkahelyi légkör számomra zavaros volt. A közvetlen kollégákkal jó kapcsolatban voltam, úgy láttam, hogy egy részük ugyan élvezi a munkáját, de sokat panaszkodnak a fizetésre, a munkahelyi körülményekre. Mások hozzám hasonlóan a munka értelmetlenségétől szenvedtek. Mivel egy erősen profitorientált vállalatról van szó, főnökeink „hogy vagy?” kérdése általában arra vonatkozott, hogy mit adtunk el aznap. Ez teljesen érthető is, ugyanakkor nekem nem segített abban, hogy meglássam a munkám értelmét. Szó szerint szenvedtem, kínlódtam. 
Aztán jött az idősgondozás. Mondjam a mai kor szellemének megfelelően? Nincs előrelépési lehetőség. Nincs szolgálati autó és laptop. Nincs szolgálati telefon és havi étkezési jegyek. Nincsenek hotelos szolgálati utak és üzleti ebédek. Nincs steril, kosztümös, öltönyös munkakörnyezet. A fizetés nem csábító. A munka időközönként fizikailag megerőltető. Most azt kéne mondanom, hogy senkinek nem ajánlom? J Amióta itt vagyok, teljes az életem. Szolgálhatok, segíthetek, tehetek valamit azért, hogy másoknak jobb legyen. És mit kapok én? A legtöbbet: boldog vagyok. Az ember azt gondolná, hogy én nyújtom a segítő kezet. Azt hiszem, ha nem is látványosan, ez valójában fordítva van. A segítő szolgálat átformál. Emberré tesz. Azzá tesz, akivé valójában lennünk kell Isten akarata szerint. Önmagunkká, emberré. A lelkiismeret szava mellett a kollégák mondják meg mikor, hol követtem el hibát, mit hogyan lehet helyrehozni, másként látni. Gyönyörű folyamat.
A kollégák, ápolók és nővérek elhivatottsága bámulatba ejtő. Az életük erről szól: három műszak a családi élet rovására, hétvégi és éjszakai műszakok, szolgálatból szolgálatba. És mégis tőlük tanulom az emberséget. Ők tanítanak, hogyan felejthetem el önmagam és láthatom meg a másik embert. Hogyan érthetem meg a kiszolgáltatott, rászoruló embert, hogyan lehetek támasza. Visszautalva az előzőekre azt mondom: nincs olyan munkakör, ami ennél nagyobb fejlődési lehetőséget rejt magában. Nem ismerek jobb előrelépést, mint előrelépni az emberségben és a szeretetben.
Az Otthon teljes neve magában foglalja, hogy Testvéri Közösség. A közösség megtartó erejét, őszinteséget, tiszta szándékot, gondoskodást, aggódást, szeretetet találtam. Ez nem azt jelenti, hogy mindennapi életünk ölelkezésből és mosolyból áll. Hordozzuk egymást: gondokkal, kétségekkel, örömökkel együtt. Utat mutatunk egymásnak és elfogadunk. A közös együttlétek: karácsony, névnapok, ünnepek, meghittek és „igazik”. Mitől azok, mitől mások ezek, mint az előző munkahelyem ünnepei? Minden alkalommal meghívjuk Istent, legyen velünk, ünnepeljen velünk, minden megbeszélés előtt az Ő Lelkét kérjük, világosítsa meg az utat, ami megoldásra vezet. Nekem személy szerint az imádság sokat segít. Imával kezdeni a szolgálatot, imával befejezni. Szeretem az éjszakai műszakok csendjét, a kápolnában töltött időt. Egy ilyen éjszaka után mintha nem is én lennék az, aki szolgál. Más vagyok: türelmesebb, gondoskodóbb, szeretőbb. Azt hiszem a segítő szolgálat az imából forrásozik, sok nálam okosabb ember is megmondta ezt, de saját bőrömön tapasztalom. Magunktól nem megy, nem vagyunk rá képesek. Isten viszont gazdagon jutalmazza a jó szándékot, az akaratot, és ha engedem, Ő dolgozik helyettem. Nem tudok ennél szebb „munkát” elképzelni. Csak azt tudom, hogy megéri Isten munkásának lenni
írta: Derzsi Katalin
Ferences Szegénygondozó Nővéreknél civil ápoló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése