"A testvérek és nővérek hivatása arra szól, hogy a sebeket gyógyítsák, a sérülteket bekötözzék és a tévelygőket visszahívják" - olvasható Regulájukban.
Tóth Mária Gilberta nővér 1950. június 10-ére, a szerzetesek elhurcolására így emlékezik vissza:
- Budapesten, a zugligeti úton lévő, eredetileg lelkigyakorlatos házunkban éltem meg 1950 júniusát. A háborúban kibombázták pestszentlőrinci szeretetotthonunk szegény lakóit, s ezért a Zugligeti úton helyeztük el őket. Harmincan voltak, mi nővérek pedig tízen. Vártuk, mire ébredünk... testvéreink többsége hazatért szüleihez, rokonaihoz, csak négyen maradtunk, mert gondozottjainkat nem hagyhattuk magukra. Meglepetésünkre senki nem jött értünk... Mi pedig folytattuk addigi munkánkat. Egyik társunk - szokás szerint - ment az ellátási összegért az akkori önkormányzathoz, de - mondvacsinált okokra hivatkozva - egyetlen fillért sem kapott. Nem volt miből eltartanunk szegényeinket, ezért egyik nővértársunk, aki széles ismeretségi körrel rendelkezett, régi barátnői segítségével beajánlott minket mosónőnek, takarítónőnek.
Az így keresett összegből tartották el a házukban lakó húsz szegényt, s magukat négyüket, egy éven át. Akkor - 1951 szeptemberében - megjelentek a tanácstól, hogy valamit kezdjenek a házzal. Nagy meglepetésükre nem találták üresen. Maguk kicsodák, kérdezték a már civil ruhát viselő nővérektől.
- Mondtuk, hogy szerzetes nővérek vagyunk. De maguk mit akarnak, kérdeztük - folytatja az emlékezést Gilberta nővér. - Hogyan maradhattak itt, faggattak tovább. Mondtuk: itt felejtettek bennünket, a lakókkal együtt. Erre azt válaszolták: el kell hagynunk a házat, s természetesen gondoskodjunk a lakókról is.
Ekkor elmesélték az eltelt egy év történetét. A hivatal embere csodálkozott, hogyan lehet ekkora áldozatot hozni. Az épületben mégsem maradhattak. Végül a nővérek - akkori szóhasználat szerint - egy közületi irodahelyiséget kaptak, ahol meghúzhatták magukat, szegényeiket pedig állami szociális otthonokban helyezték el. Nehezen kaptak munkát, Gilberta nővér előbb gyárban dolgozott, majd 1953 táján - "amikor a kórházak várták vissza a nővéreket, természetesen civilben" - ápolónő lett a Madarász utcai kórházban.
- Ebben a korban a szociális otthonokat elköltöztették Budapestről vagy megszüntették őket mondván, nem lesz többé szegény.
Gilberta nővér, miután az idősgondozást érezte hivatásának, később a Fő utcai szociális otthonba került, ahol tizenhét évig dolgozott.
Munkája lényegét így foglalja öszsze:
- Szerényen, alázattal, tisztelettel az emberek iránt - ezt a képzést kaptuk. A szegény, beteg emberektől soha ne azt kérdezzük, hová tartozik, hanem azt, hogy mi fáj, miben segíthetünk.
Forrás:Új Ember
Szöveg és kép:Elmer István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése