2011. november 7., hétfő

A szegények szentje


 Több mint 800 éve született Szent Ferenc és Szent Domonkos kortársa
Apja II. András, anyja Gertrudis, akinek alakját Katona József Bánk bán című művéből ismerjük, mint aki férje távollétében hazánkat a merániaknak kiszolgáltató, kizsigerelő, kegyetlen királyné. Erzsébet testvére a későbbi IV. Béla, akit egyik legnagyobb királyunkként tart számon a történetírás, s akinek lányát, Margitot szintén szentként tiszteljük.

Az 1200-as évek eleje, amikor Erzsébet meglátta a napvilágot, az a kor volt, amikor Európa és a pápa egyik legfőbb célja a Szentföld visszafoglalása volt: egymás után indultak a keresztes hadjáratok Jeruzsálem felszabadítására. Tudjuk, Erzsébet apja, II. András s később férje, Lajos is keresztes hadjáratban vett részt, Krisztus életének színhelyére azonban - más-más okok miatt - egyikük sem jutott el. De ez volt az a kor is, amikor Európa városaiban a szegények száma hirtelen megnőtt. A régi, falusi életmódból kikerülő, a társadalom peremén élő emberekkel pedig senki nem törődött. Aztán Assisiben megszületett az a gazdag ifjú, aki egy szép napon mindenét odahagyva, szegénységet fogadva ezeknek a nyomorultaknak a megsegítésére sietett: Szent Ferenc, aki 26 évvel volt idősebb, mint Erzsébet, de akit csak öt évvel élt túl a magyar királylány. A világegyházban Erzsébetet nem Árpád-háziként, hanem türingiaiként tisztelik: nem véletlenül. Már négyéves korában elvitte Eisenachba Türingia őrgrófja, Hermann és felesége, Zsófia, hogy fiúkkal, Hermannal eljegyezzék, s hogy az ő udvarukban nevelkedjen, udvaruk szokásait felnövekedve megtanulja. Akkoriban és még évszázadokon keresztül - tudjuk jól - a királylányok és grófkisasszonyok életét és házasságát szüleik politikai és gazdasági törekvései határozták meg: zálogok - vagy ha keményebben fogalmazunk: túszok - voltak egy gyakorta teljesen idegen udvarban. Zsófia, a leendő anyós a kis Erzsébet érkezésekor kétszeres örömöt érzett: fiáé lehetett a magyar király lánya, sőt, a források tanúsága szerint gazdag hozomány, egész kincstár is érkezett vele. A kislány azonban meglepő módon nem ezekben a kincsekben lelete örömét, táncolni sem szeretett, s amennyire a legendákból érteni lehet: gyakran ráunt arra is, hogy kortársaival játsszon. Lovagolni szeretett, vágtázva, vadul és "Istent szeretni", azaz imádkozni. Különc szokásaival és viselkedésével nem is tett nagy népszerűségre szert az őrgrófi udvarban: egyes források szerint Hermann és Zsófia azt fontolgatták, hogy visszaküldik szüleihez a nevelhetetlen lányt. Az ifjú Hermann meghalt, öccse, Lajos, Erzsébet gyermekkori játszótársa azonban feleségül vette mégis: ő maga húsz, kis felesége tizenhárom éves volt. Wartburg várában hét éve élt együtt férjével, két gyermekük született, amikor 1227-ben, II. Frigyes császár oldalán az őrgrófnak is el kellett indulnia a Szentföld felé: ez volt az ötödik keresztes hadjárat, amelyet a pápa Jeruzsálem megszabadítására indított. Frigyes csapatait azonban még Itália földjén, Brindisiben, a hajóra szállás előtt megtámadta a malária. Maga a császár is megbetegedett, hadjárata kudarcba fulladt, csapata szétoszlott. Lajos, a türingiai őrgróf soha nem tért haza családjához, soha nem látta meg harmadik gyermekét, Gertrúdot. A rokonság gyorsan cselekedett, a kétségbeesett özvegyet azonnal megfosztották vagyona kezelésének lehetőségétől s férje birtokainak jövedelmétől. Erzsébet pedig egy októberi napon csecsemőjét magához szorítva titokban távozott a várból, majd másnap a két nagyobbat is maga után hozatta. Először Pottenstein várába költözött, majd Marburgban talált magának s gyermekeinek menedéket. Vajon miért hagyta ott Wartburg várát? Nehezen hihető, hogy az a grófnő, aki legnagyobb örömét a lovaglásban lelte, akire férje a tartomány kormányzását is rábízta, elmenekült volna csak azért, mert a rokonság nem bánt vele elég kedvesen. Döntésében más erő vezette. Az, amelyet már gyermekfejjel is világosan megfogalmazott maga és környezete számára: Isten szeretete. Ez pedig nem jelentett mást számára, mint a szegények, a kiszolgáltatottak szolgálatát. Ez az a fonál, amely - meglepő módon - kisgyerek korától oly korai haláláig végighúzódik életén, s amelyet az alakjához fűződő csodák is bizonyítanak. Feljegyezték, gyerekkorában Zsófia grófnő sokszor megszidta, mert a hozzácsapódó szegény gyerekekkel épp oly szívesen játszott, mint a rangban hozzáillőkkel; tudjuk, hogy első gyermeke születése után árvaházat, második gyermeke világra jötte után pedig kórházat alapított. Tudjuk, hogy az 1225-ös éhínség alkalmával, ahogy írják, "kifosztotta" Wartburg várának összes éléstárát és hombárját, hogy a környék szegényeinek szétossza, s tudjuk azt is: ágyába leprást fektetett, hogy az meggyógyulhasson. Azt is feljegyezték, a hagyomány megőrizte, hogy Isten csodákkal segítette Erzsébetet e cselekedeteiben. Amikor kötényében kenyeret vitt, kérdőre vonták, és az rózsává vált, nehogy lelepleződjön: már megint alamizsnát akart osztani. Maga a császár, II. Frigyes kérte feleségül az özvegy Erzsébetet, de nemet mondott neki, épp úgy, mint II. András hazahívó szavának is. Amikor a követek megérkeztek hozzá, megdöbbenve látták, szegényes csuhában gyapjút fon, hogy legyen miből eltartani gyermekeit. Nem ment, mert tudta: küldetése van abban a világban, ahol szegények százain és ezrein kell segíteni, tudta: Szent Ferenc szava és példája az, amit követnie kell. Így aztán inkább a saját maga alapította ispotályban maradt, hogy ápolja a betegeket. Biztos volt benne, hogy így jár Isten útján, nyomában saját őseinek: Istvánnak, Imrének és Lászlónak, családja szentjeinek. Huszonnégy évesen halt meg, s rá négy évre a pápa, IX. Gergely szentté avatta Perugiában. Ő az első, akit anyaként emeltek oltárra, ő az, aki a ferences harmadrend védőszentje lett, s ő az, akit magyar szentjeink közül a leginkább ismernek és tisztelnek a világon. 

Bókay László

forrás:  Új Ember Magazin 2006. október III. évf. 10. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése