Föltámadt az Úr! Alleluja.

Részlet Prohászka Ottokár 1905-ben papírra vetett elmélkedéséből

MS mester: Feltámadás, Selmecbánya 1506 

Föltámadása ünnep, mint ahogy a ragyogó nap ünnepel, midőn éltetőleg s biztatólag önti ki fényét az emberiség küzdő porondjára s késztet élni s örvendezni. A föltámadt Úr az életet örök életté, az örömöt halhatatlan örömmé varázsolja; azért húsvéti reggele a halhatatlan, örök élet napkelete. Személyében ez a halhatatlan, örök élet lépett be a mi empirikus, historikus világunkba s egymásba köti a fájdalomnak s a halhatatlanságnak világát, azt, melyben küzdünk, azzal, melyben hiszünk. Meglengeti fejünk fölött a győzelem pálmáját. E pálma suhogása a leghatalmasabb hősköltemény, a legfölségesebb zsoltár, a leglendületesebb himnusz egyben, s nemcsak győzelemről, hanem végleges diadalról suttog, mellyel csak az élet győzhet a halál fölött, mikor hirdeti: vagyok, leszek, meg nem halok soha.

S ezt az Ember-fia mondja, a föltámadott, megdicsőült Isten-ember, s ezt nekünk mondja. Nem mint szimbólumot, hanem mint tényt; nem mint páratlan kiváltságot, hanem mint általános világrendet a hitnek s az erénynek világában. S a kereszténység úgy is fogja föl Krisztus Urunk húsvétjét, mint tényt és just, mint történelmet s örök reményt, melyet bennünk történelemmé, valósággá vált majd ki az ő kegyelme. Eszményekkel s elvont ideákkal, szimbólumokkal és üres reménységgel be nem érjük; mi realisták vagyunk – a történelemben Krisztus föltámadásának realizmusáig s reményeinkben saját feltámadásunk világot koronázó kegyelméig.

Ez a kettős realizmus jellemzi a kereszténységet, ez állítja bele diadalmasan a világba a krisztusi hitet a filozófiák absztrakcióival és szimbólumaival szemben!
A filozófiák is vajúdnak; embert akarnak teremteni; megalkotják hosszú sorokban egymást váltogatva s egymást cáfolva az ideális ember képét; a képet, az eszmét, az üres, de meg nem testesült ideált. Ez üres nonsens-szel jönnek a vásárra s kínálgatják nagy hanggal az ideált, mely nem valóság, s az ideális életet, mely nem él. Csoda-e, hogy az emberiség vállat vonva megy el a vásári kikiáltók bódéi mellett, ahol gondolatot mérnek meleg élet helyett?!
A kereszténység másképp tesz: a valóságos életet kereső emberiségnek bemutatja a megdicsőült embert; a föltámadás fényében állítja szemeink elé a legragyogóbb valóságot, minden fejlődésnek tetőpontját, minden filozófiának vérmes álmát: a megdicsőült, halhatatlan embert!

forrás: vörösvár újság 2006 március