erre megremegett a bensôm.
Fölkeltem, hogy (ajtót) nyissak kedvesemnek.
Kezemrôl, ujjamról mirha csepegett,
rá a zárnak reteszére.
(Én 5,4-5)
Befejezésül lássuk az Énekek éneke misztikus jegyességének egy sajátos aspektusát, amely azonban az Egyház egésze és minden egyes tagja szempontjából is igen nagy jelentôségű: az egészen az Úrnak szentelt -- konszekrált -- életformát, a szerzetesi életet.
Isten egyeseket, férfiakat és nôket olyan mélységben érint és szólít meg, ahogy másokat nem. Ez nem érdeme a kiválasztottnak, hanem kizárólag az Úristen tetszésén alapuló meghívás, mely következésképp nem a tökéleteseknek, a másoknál kiválóbbaknak szól, hanem azoknak, akiket Isten prófétai hivatásra választ, hogy már itt a földön az eljövendô világ jelei legyenek. A szerzetes legbensôbb tapasztalata, hogy Isten egyedülálló módon megszólította ôt. Lénye legmélyén nem arra érzi felszólítva magát, hogy ne nôsüljön meg vagy ne menjen férjhez, hanem hogy mindenestül legyen az Istené, olyan fokú önátadásban, hogy a házasság kimarad az életébôl. Számára ez a keresztségben kapott megszentelô kegyelem megélésének, kibontakoztatásának útja, az üdvözülés módja, és nem más.
Az egészben az a meglepô -- s nemcsak a világ számára érthetetlen, de a zsidóságban és a protestáns kereszténységben sem elfogadott --, hogy Isten úgy emeli ki a szerzetest a földi kötelékek közül, hogy közben a teremtés rendje változatlanul fennáll. A szerzetes az új ég és új föld hírnöke és tanúja a régi földön, melyen az emberiségre a ,,Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet!'' isteni parancs egyetemes érvénnyel vonatkozik. Senki sem vonhatja ki magát alóla, csak egyedül Isten maga, mert ô fölötte áll saját parancsainak.
Az üdvtörténeten végigvonul egy szál, melyet Istennek az ilyen kiválasztottai alkotnak, bizonyítva, hogy amint Isten akarata a szent házasság, ugyanúgy az ô akarata, hogy egyesek ne kössenek házasságot, hanem a test és vér szintjét túlhaladva teremtsenek folytonosságot az üdvtörténet különbözô szakaszai és állomásai között.
Mindjárt az üdvösségtörténet elején találkozunk azzal, hogy Isten nem csupán a testre és vérre akarja bízni ígéreteinek nemzedékrôl nemzedékre való öröklôdését, amikor Ábrahámtól fia feláldozását kéri, aki pedig ôutána az ígéretek egyedüli hordozója. Ezzel nem kevesebbet kívánt az Úr Ábrahámtól, mint hogy haladja túl a testet és a vért, a fajfenntartás természet adta módját (bár ezt bizonyos fokig már Izsák fogantatása és megszületése is túlhaladta); s jóllehet nem engedte megölni Izsákot, mint egy áldozati állatot, de azt megkövetelte Ábrahámtól, hogy mondjon le a neki adott ígéretek teljesülésének egyetlen földi garanciájáról. Ezzel Isten nyilvánvalóvá tette, hogy nem azért lesznek Ábrahámnak utódai, mert Sára fogant, hanem mert Isten mintegy feltámasztotta a halottat. A Zsidókhoz írt levél nem véletlenül hozza kapcsolatba Ábrahám hitét a holtak feltámadásával:
Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttjét, ô, aki ígéretképpen kapta és hallotta: ,,Izsák által lesznek utódaid''. Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani, ezért vissza is kapta, mintegy elôképül.
(Zsid 11,17-19)
Már itt látjuk, hogy a zsidó -- és természetesen a keresztény -- vallás története a család, a vérségi kötelék totális meghaladásával indul, s ez a kegyelem műve! A család Istentôl az ô szerelmének égetôen tüzes sebét kapta. Így a hit világa a test és a vér fölött kezdôdik.
A prófétákat Isten ugyanígy szólította meg. Jeremiásról például tudjuk, hogy nem nôsülhetett meg. ,,Mielôbb megalkottalak anyád méhében, már ismertelek. Prófétául rendeltelek a nemzetek javára.'' (Jer 1,5) Az idôk teljességének napjaiban pedig Názáretben egy már eljegyzett lányt szólított meg Isten Gábriel arkangyal által, hogy szent Fiának anyja legyen: ,,A Szentlélek száll reád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod hívni.''
Az egészben az a meglepô -- s nemcsak a világ számára érthetetlen, de a zsidóságban és a protestáns kereszténységben sem elfogadott --, hogy Isten úgy emeli ki a szerzetest a földi kötelékek közül, hogy közben a teremtés rendje változatlanul fennáll. A szerzetes az új ég és új föld hírnöke és tanúja a régi földön, melyen az emberiségre a ,,Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet!'' isteni parancs egyetemes érvénnyel vonatkozik. Senki sem vonhatja ki magát alóla, csak egyedül Isten maga, mert ô fölötte áll saját parancsainak.
Az üdvtörténeten végigvonul egy szál, melyet Istennek az ilyen kiválasztottai alkotnak, bizonyítva, hogy amint Isten akarata a szent házasság, ugyanúgy az ô akarata, hogy egyesek ne kössenek házasságot, hanem a test és vér szintjét túlhaladva teremtsenek folytonosságot az üdvtörténet különbözô szakaszai és állomásai között.
Mindjárt az üdvösségtörténet elején találkozunk azzal, hogy Isten nem csupán a testre és vérre akarja bízni ígéreteinek nemzedékrôl nemzedékre való öröklôdését, amikor Ábrahámtól fia feláldozását kéri, aki pedig ôutána az ígéretek egyedüli hordozója. Ezzel nem kevesebbet kívánt az Úr Ábrahámtól, mint hogy haladja túl a testet és a vért, a fajfenntartás természet adta módját (bár ezt bizonyos fokig már Izsák fogantatása és megszületése is túlhaladta); s jóllehet nem engedte megölni Izsákot, mint egy áldozati állatot, de azt megkövetelte Ábrahámtól, hogy mondjon le a neki adott ígéretek teljesülésének egyetlen földi garanciájáról. Ezzel Isten nyilvánvalóvá tette, hogy nem azért lesznek Ábrahámnak utódai, mert Sára fogant, hanem mert Isten mintegy feltámasztotta a halottat. A Zsidókhoz írt levél nem véletlenül hozza kapcsolatba Ábrahám hitét a holtak feltámadásával:
Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttjét, ô, aki ígéretképpen kapta és hallotta: ,,Izsák által lesznek utódaid''. Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani, ezért vissza is kapta, mintegy elôképül.
(Zsid 11,17-19)
Már itt látjuk, hogy a zsidó -- és természetesen a keresztény -- vallás története a család, a vérségi kötelék totális meghaladásával indul, s ez a kegyelem műve! A család Istentôl az ô szerelmének égetôen tüzes sebét kapta. Így a hit világa a test és a vér fölött kezdôdik.
A prófétákat Isten ugyanígy szólította meg. Jeremiásról például tudjuk, hogy nem nôsülhetett meg. ,,Mielôbb megalkottalak anyád méhében, már ismertelek. Prófétául rendeltelek a nemzetek javára.'' (Jer 1,5) Az idôk teljességének napjaiban pedig Názáretben egy már eljegyzett lányt szólított meg Isten Gábriel arkangyal által, hogy szent Fiának anyja legyen: ,,A Szentlélek száll reád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod hívni.''
(Lk 1,31) Mi ez, ha nem az Énekek énekének világa, ahol a Jegyes maga az örökkévaló Isten, akihez Mária valóban így szólhat:,,Kedvesem benyújtotta kezét,
erre megremegett a bensôm.
Kezemrôl, ujjamról mirha csepegett,
rá a zárnak reteszére.''
És Isten csak ezután szól Józsefnek angyala által, hogy vegye magához Máriát, fogadja el ôt Isten szerelmének titkával, és így legyen ôre és védelmezôje (mintegy törvényesítve Izrael szemében az elfogadhatatlant, hogy a szűz anya lett). József és Mária mindenben teljesítette Isten akaratát, de rájuk nem vonatkozott a ,,Szaporodjatok és sokasodjatok!'' parancsa, mert szüzességük is azt jelezte, hogy gyermekükben elérkezett az idôk teljessége, az idô, amelynek nem lesz vége.
Valójában a Jézus Krisztusba vetett hit által minden hívô az idôk teljességében él, ugyan még ebben a világban, de nem ebbôl a világból, nem evilág szelleme szerint. Házasságra is csak annak a küldetésnek vállalásával szabad lépnie bárkinek, hogy házastársával Krisztus és az Egyház misztikus kapcsolatát felragyogtatva az örök szerelem szentségét hozza létre, amelybôl Isten népének egy új nemzedéke születhet. Ha viszont csak házasokból állna az Egyház, nem lehetne egészen a végsô idôk Izraele, hiszen -- amint fentebb már láttuk -- az ószövetségi nép sem csupán a testre és a vérre épült. Jézus Krisztus nem teljesítette volna be az Ószövetséget, ha az Ábrahámmal kezdôdô prófétai vonalat nem teljesíti be.
Aki nem tud mit kezdeni a szerzetességgel, az nem érti az Egyházat, és gondolkodása nagyon is evilági. Aki a szerzetesben csupán ingyen munkaerôt lát az iskolákban és kórházakban, aki a kontemplatív rendeket semmittevôk gyülekezetének tartja, az az Egyház eszkatologikus jellegét nem érti, azt, hogy az Egyház nem csupán e földi dimenzióban létezik, hanem a megkezdett örökkévalóság hordozója. Az igazán hívô keresztény maga is érzi keresztségi meghívásának mélyén azt az isteni szólítást, amely a szerzetes életében elemi erôvel, totális önátadást kívánva jelentkezik.
Nemhiába vonatkoztatta magára a szerzetesség a gazdag ifjúnak szóló meghívást: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, amid van, s árát oszd szét a szegényeknek.'' A tökéletesség nem a vagyontól való megszabadulás, nem a teljes szegénység, hanem a szeretet, mely mindent odaadva egyedül az Úrra hagyatkozik. Nem mindenkinek szól így, ezekkel a feltételekkel az isteni meghívás, de ennek az ifjúnak, akit az Úr elsô ránézésre megszeretett, ez lett volna a hiteles Krisztus-követés útja.
II. János Pál pápa a Redemptionis Donum kezdetű apostoli buzdításában ezt írja a szerzeteseknek:
,,Amikor Krisztus reátok tekintve megszeretett titeket, és meghívott benneteket, kedves testvéreim és nôvéreim, akkor az ô megváltói szeretete mindig egy meghatározott személynek szólt. De ez e megváltói szeretet ugyanakkor jegyesi szeretetté vált, kiválasztó szeretetté. Ez a szeretet felöleli az egész személyiséget, mely egyetlen és megismerhetetlen, felöleli testestül-lelkestül személyes erejében, akár férfi, akár nô. Ily módon alakul ki a jegyesi szeretet, amelyben szüntelenül visszhangoznak az Izraelhez intézett szavak, hogy az Úr »kiválasztotta«, »tulajdonába vette«. Ily módon áthatja a szerzetesi fogadalmat az a szeretet, amely Jézus szívében megváltói és egyúttal jegyesi szeretet. Bárcsak ezzel a jegyesi szeretettel együtt át tudnátok élni annak örömét, hogy egyedül Istené vagytok: a Szentháromságé. Gyakran ismételgessétek a zsoltáros isteni ihletettségű szavait: »Kim van nekem a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és örökrészem örökké az Isten.« S ezeket a sorokat: »Így szóltam az Úrhoz: Uram, te vagy boldogságom. Téged semmi sem szárnyal túl. Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben sorsomat.« Az a tudat, hogy a világ Megváltójában, az Egyház Jegyesében, Jézus Krisztusban az Istené vagytok, égesse szívetekbe, gondolataitokba, szavaitokba és cselekedeteitekbe a bibliai menyasszony pecsétjét:
»Tegyél a szívedre pecsétnek,
mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erôs a szerelem,
olyan a szenvedély, mint az alvilág.«
(Én 8,6)''
Látjuk, hogy a pápa úr minden ellenkezô irányba mutató divat ellenére következetesen kitart az Énekek éneke nyelvezete mellett. Egy kolostor kiüresedik, elôbb lelkileg, azután fizikailag is, ha nem ez a jegyesi szeretet ég a szívekben. Ahol viszont ez jelen van és lobog, ott a szerzetességnek van és mindig lesz mondanivalója a világ számára. Ehhez képest tökéletesen mindegy, hogy mit tesznek, beteget ápolnak vagy tanítanak, plébánián dolgoznak vagy kint a földeken, a lényeg, hogy Isten szeretetének és az eljövendô világnak prófétai jeleiként ragyognak. Ezért elválaszthatatlan az Egyház megújulása a szerzetesség megújulásától, mert az Egyház csak akkor újult meg mindig és újulhat meg a jövôben is, ha mind jobban azonosul legmélyebb identitásával, a jegyesi misztériummal. Minden egyes szerzetesnek külön-külön, illetve a szerzetességnek együttesen is az a hivatása, amit Lisieux-i Szent Teréz így fogalmazott meg:
,,Amikor Krisztus reátok tekintve megszeretett titeket, és meghívott benneteket, kedves testvéreim és nôvéreim, akkor az ô megváltói szeretete mindig egy meghatározott személynek szólt. De ez e megváltói szeretet ugyanakkor jegyesi szeretetté vált, kiválasztó szeretetté. Ez a szeretet felöleli az egész személyiséget, mely egyetlen és megismerhetetlen, felöleli testestül-lelkestül személyes erejében, akár férfi, akár nô. Ily módon alakul ki a jegyesi szeretet, amelyben szüntelenül visszhangoznak az Izraelhez intézett szavak, hogy az Úr »kiválasztotta«, »tulajdonába vette«. Ily módon áthatja a szerzetesi fogadalmat az a szeretet, amely Jézus szívében megváltói és egyúttal jegyesi szeretet. Bárcsak ezzel a jegyesi szeretettel együtt át tudnátok élni annak örömét, hogy egyedül Istené vagytok: a Szentháromságé. Gyakran ismételgessétek a zsoltáros isteni ihletettségű szavait: »Kim van nekem a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és örökrészem örökké az Isten.« S ezeket a sorokat: »Így szóltam az Úrhoz: Uram, te vagy boldogságom. Téged semmi sem szárnyal túl. Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben sorsomat.« Az a tudat, hogy a világ Megváltójában, az Egyház Jegyesében, Jézus Krisztusban az Istené vagytok, égesse szívetekbe, gondolataitokba, szavaitokba és cselekedeteitekbe a bibliai menyasszony pecsétjét:
mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erôs a szerelem,
olyan a szenvedély, mint az alvilág.«
(Én 8,6)''
Látjuk, hogy a pápa úr minden ellenkezô irányba mutató divat ellenére következetesen kitart az Énekek éneke nyelvezete mellett. Egy kolostor kiüresedik, elôbb lelkileg, azután fizikailag is, ha nem ez a jegyesi szeretet ég a szívekben. Ahol viszont ez jelen van és lobog, ott a szerzetességnek van és mindig lesz mondanivalója a világ számára. Ehhez képest tökéletesen mindegy, hogy mit tesznek, beteget ápolnak vagy tanítanak, plébánián dolgoznak vagy kint a földeken, a lényeg, hogy Isten szeretetének és az eljövendô világnak prófétai jeleiként ragyognak. Ezért elválaszthatatlan az Egyház megújulása a szerzetesség megújulásától, mert az Egyház csak akkor újult meg mindig és újulhat meg a jövôben is, ha mind jobban azonosul legmélyebb identitásával, a jegyesi misztériummal. Minden egyes szerzetesnek külön-külön, illetve a szerzetességnek együttesen is az a hivatása, amit Lisieux-i Szent Teréz így fogalmazott meg:
,,Anyámnak, az Egyháznak szívében én a szeretet leszek.''
A Documentation Catholique című francia egyházi folyóiratban volt olvasható néhány évvel ezelôtt egy, az indiai katolikus püspöki kar elnöke, a szír-malabár rítusú Joseph Powathil érsek által írt tanulmány, melynek címe: A hiteles szerzetesség érdekében. Ebben az érsek meglepô kendôzetlenséggel mutat rá az Egyházban tapasztalható bajok gyökerére és azok orvoslásának lehetséges módjára:
,,Az egyház mai belsô krízise egyháztani, abból fakad, hogy az Egyház nem érti önmagát, nincs tisztában jegyesi mivoltával. A krízis a lelkiség terén is jelentkezik. A szerzetesség egykori radikalitásának visszaállítása szükséges ahhoz, hogy megoldjuk az Egyház belsô életében jelenlévô válságot, amely az induvidualizmusra és a felületességre való hajlamban gyökeredzik. Az Egyház azzal tudná helyreállítani a világban tapasztalt hitelvesztését, hogy a hangsúlyt az Egyház jegyesi voltára és lelki természetére helyezné. Itt a szerzetesség látszik az egyetlen alternatívának. A szerzetesség ugyanis természeténél fogva az Egyház vertikális, szemlélôdô és eszkatologikus dimenzióját állítaná vissza.''
Jegyesi lelkületű szerzeteseket kell tehát nevelnünk, akik radikálisan és határozottan vállalják az elkötelezettséget, s azt minden nap megújítják Isten színe elôtt. Égô, tiszta tekintetű szerzetesekre van szükség, akiknek mindennap szívükbe, sôt testükbe hatol az Ige, és ez mozgatja ôket, akik egyetlen arcot keresve virrasztanak, s szinte elfelejtve magukat Istenben egy életet élnek vele. Nem olyanokra van szükség, akik sokat dolgoznak, szépen prédikálnak, hanem akik élik azt, amik. Akik felragyogtatják a végsôkig, a csontvázáig lecsupaszított lényeget, akik létükkel felelnek arra kérdésre, hogy mi az Egyház, mi a hívô, hogy ki az Isten az ember számára és az ember az Isten számára. S akik köztünk való jelenlétükkel megsejtetik azt is, hogy milyen csodálatos az az Ország, amelyben már nem lesz könny, gyász, átok és szenvedés, ahol Isten letöröl szemünkrôl minden könnyet, s ahol a Bárány menyegzôs lakomája tart mindörökké.
A Documentation Catholique című francia egyházi folyóiratban volt olvasható néhány évvel ezelôtt egy, az indiai katolikus püspöki kar elnöke, a szír-malabár rítusú Joseph Powathil érsek által írt tanulmány, melynek címe: A hiteles szerzetesség érdekében. Ebben az érsek meglepô kendôzetlenséggel mutat rá az Egyházban tapasztalható bajok gyökerére és azok orvoslásának lehetséges módjára:
,,Az egyház mai belsô krízise egyháztani, abból fakad, hogy az Egyház nem érti önmagát, nincs tisztában jegyesi mivoltával. A krízis a lelkiség terén is jelentkezik. A szerzetesség egykori radikalitásának visszaállítása szükséges ahhoz, hogy megoldjuk az Egyház belsô életében jelenlévô válságot, amely az induvidualizmusra és a felületességre való hajlamban gyökeredzik. Az Egyház azzal tudná helyreállítani a világban tapasztalt hitelvesztését, hogy a hangsúlyt az Egyház jegyesi voltára és lelki természetére helyezné. Itt a szerzetesség látszik az egyetlen alternatívának. A szerzetesség ugyanis természeténél fogva az Egyház vertikális, szemlélôdô és eszkatologikus dimenzióját állítaná vissza.''
Jegyesi lelkületű szerzeteseket kell tehát nevelnünk, akik radikálisan és határozottan vállalják az elkötelezettséget, s azt minden nap megújítják Isten színe elôtt. Égô, tiszta tekintetű szerzetesekre van szükség, akiknek mindennap szívükbe, sôt testükbe hatol az Ige, és ez mozgatja ôket, akik egyetlen arcot keresve virrasztanak, s szinte elfelejtve magukat Istenben egy életet élnek vele. Nem olyanokra van szükség, akik sokat dolgoznak, szépen prédikálnak, hanem akik élik azt, amik. Akik felragyogtatják a végsôkig, a csontvázáig lecsupaszított lényeget, akik létükkel felelnek arra kérdésre, hogy mi az Egyház, mi a hívô, hogy ki az Isten az ember számára és az ember az Isten számára. S akik köztünk való jelenlétükkel megsejtetik azt is, hogy milyen csodálatos az az Ország, amelyben már nem lesz könny, gyász, átok és szenvedés, ahol Isten letöröl szemünkrôl minden könnyet, s ahol a Bárány menyegzôs lakomája tart mindörökké.
Barsi Balázs OFM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése