"Ne felejtsétek el: a szegények állnak az evangélium középpontjában!" Ferenc pápa 3/1.

November 15-én délelőtt a szegények világnapján a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét, melyen főleg szegény, nélkülöző emberek vettek részt, továbbá jelen voltak az őket segítő önkéntesek és a karitatív szervezetek képviselői. A Szentatya teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

 A hallott példázatnak van kezdete, középpontja és vége, melyek megvilágítják életünk kezdetét, középpontját és végét.

A kezdet. Minden egy nagy jóval kezdődik: a gazda nem tartja meg vagyonát magának, hanem a szolgáknak adja; az egyiknek öt, a másiknak kettő, a harmadiknak egy talentumot, „kinek-kinek rátermettsége szerint” (Mt 25,15). Kiszámították, hogy egyetlen talentum mintegy húszévnyi munkabérnek felel meg: hatalmas vagyon volt, mely aztán egy életre elegendő volt.

Íme, ez a kezdet: számunkra is minden Isten kegyelmével indult – mindig minden Isten kegyelmével indul,

nem saját erőnkből –, Isten kegyelmével, aki Atya, és aki nagy értéket adott kezünkbe, mindegyikünkre más-más talentumot bízott. Nagy vagyon hordozói vagyunk, mely nem attól függ, hogy mennyit birtoklunk, hanem attól, hogy kik vagyunk: a kapott élettől, a bennünk rejlő jótól, a kitörölhetetlen szépségtől, mellyel Isten megajándékozott bennünket, hiszen az ő képmására teremtettünk. Mindegyikünk értékes az ő szemében, mindegyikünk egyedülálló és pótolhatatlan a történelemben! Így néz ránk Isten, így hallgat bennünket Isten!

Rendkívül fontos, hogy emlékezzünk erre: túl sokszor előfordul, hogy életünkre tekintve csak azt látjuk, ami hiányzik, azért panaszkodunk, ami nincs birtokunkban. És akkor engedünk a „bárcsak!” kísértésének: bárcsak megkapnám azt a munkát, bárcsak enyém lehetne az a ház, bárcsak lenne pénzem és sikeres lennék, bárcsak ne lenne ez a problémám, bárcsak jobb emberek vennének körül, stb.

A „bárcsak”-kal való álmodozás meggátolja, hogy meglássuk a jót, és elfeledteti a talentumokat, melyekkel rendelkezünk.

Nincs neked az, de van neked ez, és a bárcsakozás elfeledteti veled ezt. De Isten ránk bízta a talentumokat, mert ismer mindannyiunkat, és tudja, mire vagyunk képesek; gyengeségeink ellenére bízik bennünk. Abban a szolgában is bízik, aki elrejti talentumát: reméli, hogy félelmei ellenére ő is jól fogja használni, amit kapott. Az Úr tehát azt kéri tőlünk, hogy ne a múltban nosztalgiázva, hanem visszatérésére szorgalmasan várakozva használjuk fel a jelen időt. Az a balga nosztalgiázás, mely sárga, fekete folyadékként megmérgezi lelkünket, és arra késztet, hogy állandóan hátrafelé tekintsünk, hogy állandóan másokra nézzünk, de sosem a saját kezünkre, a saját munkalehetőségeinkre, melyeket Isten adott, a saját körülményeinkre…, a szegénységeinkre.

 Forrás:magyarkurir.hu