"Mély meggyőződésem, hogy minden ember kimeríthetetlen kincsestár."

Mély meggyőződésem, hogy minden ember kimeríthetetlen kincsestár. S ha emberségünkben gazdagodni és fejlődni akarunk, akkor keresnünk kell a másikkal való találkozást. Tulajdonképpen egész életünk találkozások sorozata, amelyek segítségével jobban megismerjük önmagunkat. Mert például szeretetünk nagyságát is csak akkor tudjuk igazán felmérni, ha váratlanul segítségre szoruló emberrel találkozunk. Türelmünk erejét is csak akkor látjuk, ha például izgága személyt kell elviselnünk. Mert más az, amit bensőnkben magunkról elképzelünk, és más az, ami kihívó helyzetekben megnyilvánul.

Életünket nagymértékben befolyásolják az emberekkel való találkozások és a velük kialakított kapcsolatok. Szüleinket, nevelőinket, legközelebbi barátainkat csak azért említem, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Nem vesszük észre, mi mindent nyújtottak nekünk. Gyakran csak a "nagy emberekkel" való találkozásokat tartjuk számon, amikor egy-egy jó tanácsuk, útbaigazításuk megváltoztatta életünk irányát.

Korunk emberének újra fel kellene fedeznie a találkozások üdvös hatását. Fokozatosan oda jutunk, hogy már egymás üdvözlése is elmarad, a tisztelettel teljes köszöntése a másik emberi lénynek, aki magán hordozza Isten teremtményeinek méltóságát, s ezért kalapunk megemelésével egyben az őt megalkotó Teremtőt üdvözöljük. Idegenként megyünk el egymás mellett, s közben nem észleljük: rendkívüli lehetőséget szalasztunk el.

Nem akarok lélektani elemzésekbe bocsátkozni, de azt már biztosan megtapasztaltuk, hogy még az "ellenségeinkkel", antipatikus személyekkel való találkozás is sokat segít abban, hogy megtisztuljunk és érettebbé váljunk. Valójában a másik embert Isten nem azért teremtette, hogy mindig legyen az életben gáncsoskodónk, hanem hogy mindig legyen támaszunk. És ha mégis gáncsoskodást élünk meg, akkor sem kellene megfeledkezni arról, hogy az egész élet egy akadályfutás, amelyen csak azok tudnak végigérni, akik megedződnek és kellő energiára tesznek szert.

Nekünk keresztényeknek van egy remek példaképünk: Jézus Krisztus. De felmerül a kérdés, hogy ő, aki mentes volt a bűntől, miért állt be a bűnös emberek sorába. Hiszen a Jordánnál beállt, mert sorsot akart vállalni az emberrel. Ezt nemcsak azért tette, hogy bátorságot öntsön belénk, hogy megértsük az üzenetet: ember, sorsodban nem vagy magadra hagyva -, hanem azért is, hogy megmutassa, mennyire fontos számára az ember. Találkozni akar vele, és ebben a találkozásban nem azt méricskéli, hogy ki mennyire bűnös, kinek milyen hibái vannak. Egyszerűen az ember a fontos. Ha Jézus találkozásaira gondolunk, láthatjuk, hogy a vele való találkozás felszabadító. Gondoljunk csak Zakeusra: megszabadul az egyéni kisebbségérzettől, de a karrier rabságából is.

A találkozás tehát sorsközösség vállalása a másikkal, megnyílás a másik felé, ugyanakkor gazdagodás a másik kincstárából. Használjuk ki tehát a szabadságok nyújtotta új találkozási lehetőségeket is - gazdagabbak leszünk általuk.

Harmath Károly OFM

forrás: 2005. augusztus II. évf. 8. szám