„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”

XVI. Benedek pápa a szeretetről
Félelem, remény, szeretet

Ha a remény és a szeretet kapcsolatáról beszélünk, érintenünk kell a félelem témáját is. A félelem a remény szülötte, amely képtelen elviselni a várakozást a szeretet kikényszeríthetetlen ajándékára. Így lesz a reményből félelem, abból pedig biztonságra törekvés, hogy semmi se maradjon kétségben. Ebben az esetben nem a szeretet győzi le a félelmet; az önelégült ember ugyanis nem bízik meg a „csak” párbeszéden alapuló biztonságban. Ha ez a kiindulópont, akkor a félelmen nekem magamnak, egyedül kell úrrá lennem, másoktól függetlenül.

A bizonyosságra való törekvés az „én” totális érvényesítésén alapul; nem merészkedik önmagán kívülre, nem mer másra hagyatkozni. Ez a szeretet hiányának próbája. Ezzel a félelemnek az a módja áll szemben, amelyik nemcsak összeegyeztethető a szeretettel, de szükségszerűen következik belőle: attól félünk, hogy megsértjük a szeretett személyt, vagy saját hibánkból mi pusztítjuk el a szeretet alapjait. A liberalizmus és a felvilágosodás el akarja hitetni velünk, hogy létezik félelem nélküli világ, azt ígéri, hogy eloszlat mindenféle félelmet. Száműzni kívánja a várakozást, a másikra utaltságot és az ebből adódó feszültséget, ami pedig a remény és a szeretet lényegéhez tartozik. Aki ily módon „szabadítja meg” az embert a félelemtől, az „megszabadítja” a reménytől és a szeretettől is.

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7) – az Írásnak ez a kijelentése mind a mai napig igaz. Teremtmény mivoltunkból, különösen a bűnbeesésből következik, hogy bűnt tudunk elkövetni, és ez a bűnre való hajlandóság a helyes és egészséges félelem ontológiai oka. A keresztény nevelés nem irányulhat a félelem minden fajtájának kiirtására. Ha ezt tenné, ellentmondásba kerülne azzal, ami az emberi nevelés feladata, hogy megtisztítsa a félelmet, helyére illessze, beleolvaszsza a reménybe és a szeretetbe, hogy azok segítsék és őrködjenek felette. Így növekedhet a valódi bátorság, amelyre félelem nélkül nem lenne szükségünk. Ha valaki azt állítja, hogy maradéktalanul eloszlatja a félelmet, az tagadja a létünk üdvösségét és sértetlenségét fenyegető veszélyeket; az elfojtott, helyét nem lelő félelem újra meg újra felbukkan az elemi szorongás képében. (...)

Korunkban, amely elvette az embertől az üdvösség és a bűn félelmét, tehát úgymond megszabadította őt a félelemtől, új félelmek burjánzanak, és nemegyszer a tömegpszichózis alakját öltik magukra: félünk a betegségektől, technikai hatalmunk következményeitől, a lét ürességétől és értelmetlenségétől. Gondoljunk csak a Csernobilt követő zaklatott reakciókra! Ezekből lemérhető, hogy az emberi szív mélyén megbúvó zabolátlan félelem bármely pillanatban értelmetlen robbanással felszínre törhet. A felsorolt szorongások a halálfélelem, a véges lét miatti rettegés álarcai. Az effajta rettegés és félelem akkor következik be, amikor az ember szeretet helyett eleve szorongással szembesül a végtelennel, és úgy véli, hogy szorongását a végtelen tagadásával sikerül eloszlatnia. Ám a végestől való félelem ijesztőbb és vigasztalanabb, mint a végtelen félelme, hiszen benne elrejtve vár ránk a vigasztalás titka.