Cecília nővér (1909-1995.)
„ Az élő hit mindig tevékeny.”
A lajosvárosiak Cecília Nővérnek ismerték, és a születési nevét kevesen tudták. Valójában Adamcsik Izabella Klára néven született 1909. augusztus 7-én, és Ferences Szegénygondozó Nővérként vette fel a Mária Cecília nevet. A története, amit ismerek, Egerben játszódik, pontosabban Lajosvárosban. A legkorábbi esemény, amit vele kapcsolatban Visontai Andrásné (Terike) elmondott, a következő:
„Az 1950-es évek végén a Sóház utcában lakott, és onnan járt a Lajosvárosi Templomba, ahol kántor volt. Akkoriban én és a férjem sekrestyésként dolgoztunk, így napi kapcsolatban voltunk Cecília nővérrel. A kántorizálás mellett irányította a munkánkat, énekkart szervezett, és karitatív tevékenységet is végzett, amire a legszegényebbeken való segítés motiválta. Azt mondta, hogy újra kellene éleszteni a karitast. A szegények, öregek, betegek ápolását, látogatását, imaközösségek alakítását szorgalmazta. Karácsonykor csomagokat osztott szét a rászorulók között. Mindig talált támogatókat, és segítőket.”
A jelenleg működő lajosvárosi karitas csoportnak erre az időszakra nyúlnak vissza a gyökerei.
Én 1975-ben találkoztam vele, ami nagyon elevenen él az emlékezetemben. A helyi járat megállójában várakoztam, munkába igyekeztem. Ő is ott állt, és megszólított. Azt kérdezte tőlem, hogy, járok-e templomba. „Igen, járok.”- válaszoltam, és tovább folyt a beszélgetésünk. Szóba került az énekkar is, megemlítette, hogy kórustagokat keres. Mindig szerettem énekelni, ezért megígértem neki, hogy lehetőségeim szerint segítek mindenben. Ez így is történt. Azóta a kóruson vagyok, először, mint énekkari tag, majd 1992-től kántorként.
Hogy az időbeli sorrendet kövessem, visszatérek az 1980-as évek elejére. Ekkor költözött Cecília Nővér a Kolozsvári utcába, abba a házba, ahol most a RÉV működik. Sokan segítettünk a ház rendbe tételében, berendezésében. A ház egyik szobájában tárolta a hívek adományait, elsősorban ruhaneműket, és adta tovább a rászorulóknak. Eltökélte, hogy egy kis „kápolnát” alakít ki a házban. Ezt adományokból valóra is tudta váltani. A bútorokat, a házi oltárt és a tabernákulumot Visontai Andrásné fia, Visontai Tibor és egy társa készítette el. Itt gyűltünk össze minden csütörtökön 15 órakor, és elvégeztük a Szeretetláng Engesztelő Imaórát.
Katona Rózsa, aki az édesanyját kísérte el, így emlékszik vissza:
„Az édesanyám rendszeresen járt ide imádkozni. Általában 8-12 asszony gyűlt össze a kb. 16 m2-es szobában.Középen állt az asztal, azon a „Jézus Szíve” és a „Mária Szíve” szobor, szenteltvíz, imakönyv, rajta egy rózsafűzér és két gyertyatartó. Oldalt egy harmóniumot helyeztek el. Az oltáriszentség a bejárattal szemközti falon függő tabernákulumban volt elhelyezve. Az előimádkozó külön ült, a többiek az oldalt felállított két személyen padokban. Az együttlét és a közös imádság egyaránt élmény volt számunkra. Sajnos Cecília Nővér halála után a szobát kiürítették, és a tárgyak különböző helyekre kerültek.”
Az imádságos lelkület viszont megmaradt, és a plébánián jelenleg is több imacsoport működik.
86 évesen még mindig aktív volt, rendszeresen járt a templomba. Egy vasárnap azonban nem jött el. A szentmise után elmentek néhányan a lakására, mert aggódtunk érte. Akkoriban már különböző egészségi problémái voltak: nehezére esett a járás, gyakran érezte gyengének magát. Látogatói az ágyban fekve találták, rosszul volt. Azonnal a kórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta. 1995. január 26-án elhunyt.
Kántorként természetesen Cecília Nővér előttem a példa. Minden misén, litánián ott volt, sokat gyakorolt, a misékre felkészülten érkezett. Pontos volt, és fegyelmet tartott. Tőle hallottam először, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. A hivatástudata nagy hatással volt rám, ezért, amikor 1984-ben lehetőségem adódott, hogy kántorképzésen vegyek részt, minden egyéb teendőmet háttérbe szorítva, elkezdtem az iskolát. A négy év alatt sokat tanultam, de még nagyon keveset tudtam. 1992. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén ültem először az orgona mellett. Bizonytalan voltam magamban, talán nem is leszek alkalmas arra, hogy átvegyem a kántornő feladatát. Nagyon sok biztatást kaptam a családomtól: nem adhatom fel, higgyem el, képes vagyok rá. Azt tettem, amit tehettem: nagyon sokat gyakoroltam, és a mai napig így teszek.
Hittel, nagy elszántsággal kell végeznünk a munkánkat, ahogyan Cecília Nővértől láttuk.
A lajosvárosiak Cecília Nővérnek ismerték, és a születési nevét kevesen tudták. Valójában Adamcsik Izabella Klára néven született 1909. augusztus 7-én, és Ferences Szegénygondozó Nővérként vette fel a Mária Cecília nevet. A története, amit ismerek, Egerben játszódik, pontosabban Lajosvárosban. A legkorábbi esemény, amit vele kapcsolatban Visontai Andrásné (Terike) elmondott, a következő:
„Az 1950-es évek végén a Sóház utcában lakott, és onnan járt a Lajosvárosi Templomba, ahol kántor volt. Akkoriban én és a férjem sekrestyésként dolgoztunk, így napi kapcsolatban voltunk Cecília nővérrel. A kántorizálás mellett irányította a munkánkat, énekkart szervezett, és karitatív tevékenységet is végzett, amire a legszegényebbeken való segítés motiválta. Azt mondta, hogy újra kellene éleszteni a karitast. A szegények, öregek, betegek ápolását, látogatását, imaközösségek alakítását szorgalmazta. Karácsonykor csomagokat osztott szét a rászorulók között. Mindig talált támogatókat, és segítőket.”
A jelenleg működő lajosvárosi karitas csoportnak erre az időszakra nyúlnak vissza a gyökerei.
Én 1975-ben találkoztam vele, ami nagyon elevenen él az emlékezetemben. A helyi járat megállójában várakoztam, munkába igyekeztem. Ő is ott állt, és megszólított. Azt kérdezte tőlem, hogy, járok-e templomba. „Igen, járok.”- válaszoltam, és tovább folyt a beszélgetésünk. Szóba került az énekkar is, megemlítette, hogy kórustagokat keres. Mindig szerettem énekelni, ezért megígértem neki, hogy lehetőségeim szerint segítek mindenben. Ez így is történt. Azóta a kóruson vagyok, először, mint énekkari tag, majd 1992-től kántorként.
Hogy az időbeli sorrendet kövessem, visszatérek az 1980-as évek elejére. Ekkor költözött Cecília Nővér a Kolozsvári utcába, abba a házba, ahol most a RÉV működik. Sokan segítettünk a ház rendbe tételében, berendezésében. A ház egyik szobájában tárolta a hívek adományait, elsősorban ruhaneműket, és adta tovább a rászorulóknak. Eltökélte, hogy egy kis „kápolnát” alakít ki a házban. Ezt adományokból valóra is tudta váltani. A bútorokat, a házi oltárt és a tabernákulumot Visontai Andrásné fia, Visontai Tibor és egy társa készítette el. Itt gyűltünk össze minden csütörtökön 15 órakor, és elvégeztük a Szeretetláng Engesztelő Imaórát.
Katona Rózsa, aki az édesanyját kísérte el, így emlékszik vissza:
„Az édesanyám rendszeresen járt ide imádkozni. Általában 8-12 asszony gyűlt össze a kb. 16 m2-es szobában.Középen állt az asztal, azon a „Jézus Szíve” és a „Mária Szíve” szobor, szenteltvíz, imakönyv, rajta egy rózsafűzér és két gyertyatartó. Oldalt egy harmóniumot helyeztek el. Az oltáriszentség a bejárattal szemközti falon függő tabernákulumban volt elhelyezve. Az előimádkozó külön ült, a többiek az oldalt felállított két személyen padokban. Az együttlét és a közös imádság egyaránt élmény volt számunkra. Sajnos Cecília Nővér halála után a szobát kiürítették, és a tárgyak különböző helyekre kerültek.”
Az imádságos lelkület viszont megmaradt, és a plébánián jelenleg is több imacsoport működik.
86 évesen még mindig aktív volt, rendszeresen járt a templomba. Egy vasárnap azonban nem jött el. A szentmise után elmentek néhányan a lakására, mert aggódtunk érte. Akkoriban már különböző egészségi problémái voltak: nehezére esett a járás, gyakran érezte gyengének magát. Látogatói az ágyban fekve találták, rosszul volt. Azonnal a kórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta. 1995. január 26-án elhunyt.
Kántorként természetesen Cecília Nővér előttem a példa. Minden misén, litánián ott volt, sokat gyakorolt, a misékre felkészülten érkezett. Pontos volt, és fegyelmet tartott. Tőle hallottam először, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. A hivatástudata nagy hatással volt rám, ezért, amikor 1984-ben lehetőségem adódott, hogy kántorképzésen vegyek részt, minden egyéb teendőmet háttérbe szorítva, elkezdtem az iskolát. A négy év alatt sokat tanultam, de még nagyon keveset tudtam. 1992. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén ültem először az orgona mellett. Bizonytalan voltam magamban, talán nem is leszek alkalmas arra, hogy átvegyem a kántornő feladatát. Nagyon sok biztatást kaptam a családomtól: nem adhatom fel, higgyem el, képes vagyok rá. Azt tettem, amit tehettem: nagyon sokat gyakoroltam, és a mai napig így teszek.
Hittel, nagy elszántsággal kell végeznünk a munkánkat, ahogyan Cecília Nővértől láttuk.
Eger, 2012. január 25.
Kovács Imréné (Margó)
Reményik Sándor: Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése