Rabok közt vértanúkról
Kiss Szaléz börtönbe juttatta rendtársait – viccelődtek december 11-én a sopronkőhidai büntetés végrehajtási intézetbe való bejutás izgalmai közepette a csapatostól érkező szerzetesek, a KDNP képviselői, a KÉSZ soproni tagjai, valamint az ország különböző részeiről érkező ferences öregdiákok és a sajtó képviselői. Emlékezni jöttek, ugyanis hatvanöt éve e falak között végezték ki a gyónási titkos vértanúját, Kiss Szaléz pátert. A börtönkápolnában és az intézmény homlokzatán elhelyezett tábla leleplezésekkor Frajka Félix emlékezett vértanú rendtársaira. Idézzük:
Ki is volt Szaléz atya? Egy szegedi cipészmester igen tehetséges fia, akit ferences hivatással ajándékozott meg az Úr. Ferences szerzetessé lett és nem is akármilyenné. 1928-ban szentelték pappá. Temperamentumos, forradalmár lelkületű, vehemens, tüzes szónok volt. Megjelenésével, hanghordozásával és mozdulataival egyaránt lekötötte hallgatóságát.
Távlatokban gondolkodó, széles látókörű pap volt. Igen erősen foglalkoztatták a szociális kérdések. Beszédeiben ilyen mondatok szerepelnek: Vak az egész világ, a lélek pedig koldus! Élelem tengerbe süllyesztése és éhség világszerte. Pincelakások, földkunyhók, nyomortanyák és luxuspaloták világszerte.
Ez a nagy műveltségű ferences szívesen misézett a tanyai iskolakápolnákban is. Így a jászberényi tanyavilág templomaiban is. Beszédvázlataiból idézek: „Jászberényi nyomortanyák! Ó, testvéreim, harmincezren éltek e városban. Adjatok csak évente 1-1 pengőt és olyan szeretet csodát teszek szegényeinkkel, hogy ránk bámul az egész világ!”
Tudjuk, hogy ezek miatt hamarosan éles ellentétbe került a helyi apát-plébánossal, aki kérte a rendfőnöktől Szaléz atya Jászberényből való eltávolítását. Sőt nem sokkal ezután az országból is. A rendi vezető 1937-ben Amerikába küldte missziós lelkésznek.
Öt évet töltött Amerikában, azonban itt sem tétlenkedett: társ-szerkesztője volt az Amerikai Magyarok Vasárnapja hetilapnak. De hazai lapoknak is írt. Nem szerette Amerikát: „Idegennek, otthontalannak érzem magam. Kevés itt a lélek, kevés itt a szellem."
Mindig visszavágyott szülőföldjére, s a háború kitörése után, mikor mások menekültek az országból, ő az utolsó pillanatban hazaindult. 1942 januárjában az utolsó Európába induló személyszállító hajóval hazatért.
Visszatérve 1944-ig Debrecenben volt házfőnök, és részt vett a zsidók mentésében, náciellenes beszédei miatt pedig többször feljelentették, és kis híján a Gestapo áldozata lett.
A háború után Gyöngyösre került. S az ifjúsággal való foglalkozást tartotta a legfontosabb feladatának. Megalakította a katolikus valláserkölcsi alapon működő Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget.
Ez a szervezet nagy sikerrel működött. Erről maga Szaléz atya letartóztatása előtt tíz nappal ezt írta Amerikában élő rendtársának: „Nekem is van itt hatalmas ifjúsági szervezetem. Főképp középiskolás fiúk–lányok a tagjai. (…) Minden vasárnap van közös kultúrnapunk, melyen 300–400, néha 500–600 fiú és leány vesz részt. Olyan vitaestjeink vannak, hogy csak úgy porzanak bele a falak. Kérek részünkre sok imát.”
Az ifjúsággal való foglalkozásai miatt beidézték a gyöngyösi rendőrkapitányságra. S ott bátran kijelentette az őt megfenyegetőknek, hogy az egyház elsődleges joga és kötelessége a fiatalok erkölcsi életre való nevelése: „Kereszténységünk és magyarságunk egyaránt szent nekünk, s ezeknek az értékeknek a védelmében mindenre készek vagyunk.”
A kommunista vezetők féltek tőle, ezért el akarták némítani.
1946 húsvét vasárnapján Szaléz atyát több tucat fiatallal együtt letartóztatták. Ürügyül az szolgált, hogy néhány fiú garázdálkodó (édesanyjukat, nővérüket megerőszakoló) szovjet katonák ellen merényleteket követett el, és Szaléz atya feloldozta őket vétkük alól.
Sok koholt vádat hoztak fel ellene. A vallatás során kegyetlenül, válogatott módszerekkel kínozták. Az egyik vallatásakor úgy meggyötörték, hogy nem tudott talpra állni, és kínzói ölben vitték a cellájába és dobták a priccsre. De a gyónási titkot nem árulta el. Ezért mint a gyónási titok vértanúját tiszteljük őt.
A túlzásba vitt kínzásokkal elszállt a látványos, világraszóló kirakatper lehetősége, amely a Mindszenty-per főpróbája lett volna. A magyar hatóságok átadták Szaléz atyát és társait a szovjet katonai bíróságnak. Ott hamar kimondták az ítéleteket. Az ítélet kimondása után valamennyien a Szovjet Hadbíróság börtönében, Sopronkőhidán várták további sorsukat. Egy nagy, tágas cellában helyezték el a kényszermunkára ítélteket. Külön, a szomszéd cellában voltak a halálra ítéltek. A kályhacső nyílásán tudtak egymással beszélgetni. Szaléz atya mindegyiküktől elbúcsúzott, megbocsátva valamennyinek és így várta kivégzését, Isten akaratában megnyugodva. Kérte, hogy reá se gondoljon senki haraggal. Szavait papi áldással fejezte be.
Az ítéletet, a golyó általi kivégzést 1946. december 10-én hajtották végre. Mindszenty József bíboros Szaléz atya letartóztatásakor mondott szavai – „A magyar vértanúpapok sorát Szaléz atya nyitja meg” – beteljesültek. Ő nyitotta meg!
Ígérjük, hogy rendünk és népünk Szaléz atya emlékét továbbra is hűen őrzi, és azért könyörgünk, hogy mielőbb a szentek kórusában tisztelhessük őt.
*
Szeretnék szólni Szaléz atya börtöntársáról, a fiatal, ízig-vérig ferences szerzetesről, Lukács Pelbárt atyáról is. Rajongott érte a fiatalság és ő is a fiatalságért. Szent Ferencnek a bélpoklossal való találkozásáról mondott lelkes beszéde volt elindítója hivatásomnak. A fiatalokkal való lelkes foglakozásáért őt is letartóztatták. Perét összekapcsolták Szaléz atya perével. Vele is ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint Szaléz atyával. De őt nem halálra, hanem kényszermunkára ítélték. Az Északi Sarkkörhöz közeli medvezhegorlagi gulágon halt meg kegyetlen körülmények közt 1948. április 18-án. Legyen áldott az emléke. S legyen mielőbb a szentek sorában.
*
1948 egy nagyon küzdelmes év volt. Én ekkor léptem be a ferences rendbe. Keresztapám, aki mélyen vallásos volt, azt kérte tőlem: Fiam ne menj el barátnak, hiszen rátok a vértanúság vár. – Keresztapám! Én vállalom a vér-tanúságot is! Elmegyek barátnak! – válaszoltam.
Nem lettem vértanú. Börtönviselt hitvalló sem.
De végtelen hálás vagyok a gondviselésnek, hogy itt, ezen a helyen e percekben, ha gyarló szavakkal is, de emlékezhetem vértanú rendi testvéreimre.
--
Szerdahelyi Csongor
Ferences Sajtóközpont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése