Az apáca csókja

Befészkelte magát a nagypapa ölébe, aki a Bibliából olvasott neki. Próbálta el­képzelni a hallottakat. Amikor az Isten szeretetéről azt tudta meg, hogy a tenyerébe véste őt is, az érettségire készülő nagybáty­jaira gondolt, akik a tételeket a mandzset­tájukra írták. Biztos így írja őt is az Isten a tenyerébe – gondolta. Vasárnaponként, amikor nagymama koldusa becsoszogott, ő terített és könnyes szemmel nézte a rongyos, szegény embert. Talán már akkor tudta, értük fog élni.

kép csak illusztráció

A család szó nélkül vette tudomásul, ami­kor érettségi után közölte, szegény gondozó ferences nővér lesz. Engedelmességet, szegénységet, tisztasá­got fogadott az oltár előtt. Balassagyarmaton a gettóba hordta az élelmet, titokban. Ők az én zsidó szentjeim – mondogatta. Torpedó nővérnek hívták, mert mindig futott. Bármennyire próbálta titokban tartani, a nyi­lasokat valaki értesítette, azok pedig figyel­meztették a főnöknőt, hogy rossz vége lesz a látogatásoknak. Kispestre helyezték. Egy napon, a járdán eszméletlenül fekvő embert talált. Ő maga törékeny volt, meg sem bírta mozdítani. Bezörgetett hát egy kapun, hogy segítséget kérjen. Idős bácsi jött ki a hí­vásra. Hozott egy taligát és felváltva tolták a zárdáig az eszméletlen embert. Megmosdatták, megetették, orvost hívtak. Nem kérdezték, honnan jött, ott is maradt náluk. Volt férfimunka bőven a ház körül. Boldogan élt volna a zárda kerti lakában, ha egy napon a nővéreket fel nem pakolják egy teherautóra, hogy internálják őket. Embertelen körülmények között próbáltak életben maradni. Akkor kapta meg a hírt, hogy édesanyját és nagybátyáit letartóztatták összeesküvés vádjával. Civil ruhát szerzett és elszökött. Isten tud­ja, hogy sikerült megtudnia, hol őrzik a fe­rences „összeesküvőket”. Napokig ólálkodott az ávó környékén. Lát­ta, amint reggelenként egy fiatal, elegáns tiszt száll ki egy autóból. Hozzálépett és szó nélkül megcsókolta. Az ávós megtorpant. Adja át az édes­anyámnak, ezt a csókot kérem – mondta sze­líden. A tiszt lesütötte a szemét, és halkan ennyit mondott: menjen innen! Lesütött szemében állítólag megcsillant egy könnycsepp. Mi történt, mi nem, talán ennek a csóknak köszönhetően édesanyját „csak” internálták Kistarcsára. Harangozó lett valahol a környéken, hogy esténként a kistarcsai tábor ablakai alatt sír­dogáljon. Melyik ablak mögött sírhat édesanyám, pityergett bánatosan. Amikor ellopták ócska biciklijét, gyalog ment kilométereken át. Esténként a gyónta­tószékben húzta meg magát.

Teltek az évek, kis ügyeskedéssel ápolónő lett egy kórházban. Megtetszett az orvosnak, aki kerek-perec megkérte a kezét. Nekem vőlegényem van, doktor úr, és én hűséges maradok hozzá – felelte.

Vőlegénye? – hüledezett az orvos. És hol van? Soha nem láttam.

A nővér a Hiszekegyből idézett:

„…Megfeszítettük, meghalt és eltemették.

 Harmadnap feltámadt halottaiból,

felment a mennybe, és ott ül az Atya jobb­ján...”

Summa, summárum – állás után kellett néznie.

Egy gyermekotthonban lett gondozó, ahol a buta párttitkárt bőszítette fel. Egy reggel az irodában cetlire írva ezt lát­ta: vegyetek mallachúst! Szammár, aki írta, firkantotta alá. Aztán a gyermekotthont megkívánta Buci Gyuri és a gyerekeket szétdobálták. Hányatott sorsán hihetetlen derűvel szó­rakoztat bennünket ma is. Elhatároztam, megkeresem a nyalka ávóst, akit azt hiszem meg is találtam. Keres­tem valami emberit az „előadó” vonásaiban. Az előadónak kellett az őrizetesből kiverni a vádemeléshez szükséges tanúvallomást. Már nem él.

Vajon tudat alá gyűrt lelkiismerete meg­szólalt-e az utolsó óráján? Emlékezett-e az apáca sírós csókjára? És hallotta-e a megkínzottak jajgatását?

Hitem szerint igen. A megbocsátásról: tudom, hogy könnyebb lenne. Csakhogy nem megy. Bocsásd meg Uram, de nem tudok megbo­csátani! Jézus a keresztfán azt mondta: Bocsáss meg nekik, Atyám! Ezt én is elmondom, de elhallgatok, ami­kor azt kellene mondanom, – miképpen mi is megbocsátunk. Nem kértek bocsánatot, pedig nekik is könnyebb lenne. Járom a temetőket és emlékezem rájuk. Családom meghurcolt tagjairól szólt a tör­ténet. Rájuk is gondolok, akik kínozták őket, bennünket. Szent Mihály Arkangyalt kérem, őrizzen meg a Gonosztól. „...A sátánt és a többi gonosz szellemet ta­szítsd vissza a kárhozat tüzére!...” Nekik az jár.

írta: Zsákai Piroska, megjelent a Mementó újságban