Napközben milyen tevékenységeket végeztek a nővérek?

Napközben különböző elfoglaltságaik voltak: a konyhában segítettek az ebéd elkészítésénél, kertészkedtek, konyhakerti növényeket termesztettek. Sokan kézimunkáztak, hímeztek, kötöttek, horgoltak, egyházi ruhákat javítottak. Közülük volt olyan is, aki a kórházban dolgozott ápolóként. A kolostor területére idegeneknek nem volt szabad bejárása.1950-ben a szerzetesrendeket feloszlatták az akkori minisztertanácsi rendelet értelmében, mind a nőit, mind a férfit. Rendelet volt, hogy az idős szerzeteseket otthonokban kell elhelyezni. Az idős szerzetes atyákat Pannonhalmára vitték a bencés szerzetesekhez. Ott halálukig gondozták őket. Akik egyházmegyei papok voltak, tehát nem szerzetesek, azoknak pedig Székesfehérváron nyitottak papi otthont, és őket ott gondozták. A szerzetesnővéreket a feloszlatáskor több helyre hurcolták kolostorokba. Jászberénybe hozták a női szerzeteseket. Egészen a 90-es évek végéig érkeztek a kedves nővérek ide Jászberénybe, a kolostorba. A rendi ruhát nem vehették fel, csak civilben járhattak a rendszerváltásig. Csak halálukkor a koporsóban öltöztették őket rendi öltözékükbe, de életükben nem viselhették. 1989-ben a rendszerváltozás következtében Magyarország első önálló kormánya Antall József miniszterelnökletével semmisnek nyilvánította, az 1950-ben alkotott rendeletet. Innentől kezdve újból viselni lehetett a rendi ruhát. Sok szerzetesrend újjáalakult. 1993-tól az otthonba világi, civil személyeket is felvettek ápolásra, gondozásra. Sajnos a kedves nővérek ma már nagyon kevesen vannak az otthonban, mivel utánpótlás nem volt az elmúlt évtizedekben.

Forrás:2013-as Jászsági évkönyv

jászberényi kolostorról

 A várost járva sok épület, szobor hordozza magában a múlt évszázadok emlékeit. Most Önt,

Kedves Olvasó, egészen a Barátok templomáig kalauzolom, amely a Ferencesek terén található. A templomról több forrás áll rendelkezésünkre, amelyekből kiderül, hogy a városunkban letelepedett ferences szerzetesek néhány évtizedig békésen dolgozhattak. Berény ebben az időben a Jászság legnépesebb települése volt, és mint közigazgatási központ, kiemelkedő kulturális szerepet töltött be. A barátoknak is nagy részük volt a műveltség terjesztésében.Jászberény legrégibb és legértékesebb műemléke a volt ferences templom. A helybéliek „Barátok templomának” nevezik. A melléje épített rendház – ma szociális otthon – szoros egységet képez vele. E nagy épületegyüttes a város forgalmas központjától távol, a Zagyva városi ágának bal partján fekszik, szerényen elrejtőzik az árnyas fák között. E csendes helyen álló monumentális épülettömb történelmi levegőt áraszt. Erre utal a parkban elhelyezett török-magyar emlékmű is.
Sisa Menyhérttel, a Barátok temploma kántorával egy szép őszi napon beszélgettünk, s idéztük fel közösen a szerzetesrendek életét, a jászberényi kolostorban lakók életét...Sisa Menyhért jászberényi születésű. Gyermekkorában a Barátok templomában ministrált. Sokszor találkozott a kedves nővérekkel, és sokat hallott róluk. Többüket személyesen ismer-te. - Többféle szerzetesrend tagjai voltak a jászberényi kolostorban 1950-től – kezdte. - Ők a saját rendi életüket próbálták megvalósítani. Napirend szerint végezték a zsolozsmát, a reggeli laudest, napközi imaórát, este a vecsernyét. Minden nap szentmisén vettek részt. Volt az otthonnak saját lelkésze, aki a kolostorban lakott. Kezdetben ferences atya, azután különböző szerzetesrendi atyák voltak itt, akik minden nap szentmisét mutattak be. Ezeken rendszerint részt vettek a nővérek.

 

Forrás:2013-as Jászsági évkönyv 

Hallgatag kortárs a szécsényi Betániában

Pár évvel ezelőtt Szécsényben egy visszafogott, helyenként nyers, figyelemreméltó helyreállítás és bővítés zajlott le a Ferences Betánia Otthonban. Csanády Gábor munkáját Török Ferenc írásával osztjuk meg.

A nővérközösség 1990-ben telepedett le ismét Szécsényben az 1950-es években történt feloszlatás óta, azelőtt a kolostorban 40 évig  mezőgazdasági technikum és kollégium működött. A XX. században aztán az önkormányzattal és a ferences férfirenddel kooperálva a Ferencesrendi Szegénygondozó Nővérek megnyithatták a Ferences Betánia Otthont idősek és rászorulók részére. A bentlakásos gondozó azonban nem sokkal a nyitást követően kicsinek bizonyult és az U alakú, két világháború között épült struktúra már egy teljes rehabilitációra, valamint egy alaprajzi bővítésre is rászorult. A munkával Csanády Gábor építészt bízták meg.

Kóródi M. Veronika nővér, a Ferences Szegénygondozó Nővérek általános főnöknője így nyilatkozott a megnyitó napján a hely szellemiségéről: „Ez az épület otthon akar lenni a szó legszebb értelmében, biztonságot, békét, a szeretet melegét sugárzó hely az itt lakók és az itt dolgozók számára. Szeretném, hogy olyan hely legyen, ahol Assisi Szent Ferenc szellemében képesek vagyunk kiengesztelődni, bocsánatot kérni és megbocsátani."

A Metszet, 2017/3 számában Török Ferenc így ír:  "Az átalakított épület Szécsényváros központjában,
a ferences templom és a rendház szomszédságában helyezkedik el. A régi ház egy udvar köré szervezett, U alakú épület, nyeregtetős és félnyeregtetős szárnyakkal. A lepusztult épület valószínűleg 1920 és 1940 között épült a korra jellemző kisvárosi homlokzattal. Eredetileg iskolának tervezték, később óvodaként használták. Az együttest szociális otthonná alakították át harminc idős ember számára. Az átalakítás megőrizte a régi szerkezetet, a nyílászárókat visszaállította eredeti formájukba, a homlokzati architektúrát pedig újrarajzolta. Komolyabb átalakítás a déli szárny szerkezetében történt. A megőrzés a terv alapkoncepciója. Jó döntés, mely által a környezet megtartotta saját hangulatát a ferences templom közelében. A tervezés három lényeges változást hozott: új szerkezeti rendszer beépítésével átalakította a déli szárny alaprajzát, a szárny nyugati végéhez új kápolnát épített, valamint az északi szárny nyitott-fedett terasszal bővült.

A terv legsikeresebb része a kápolna, amely egylégterű, nyeregtetős épület, félkörzáródású szentéllyel. Előtere szépen kapcsolódik a szállodarész folyosórendszeréhez és kívülről is megközelíthető. A nyeregtető szellemes továbbépítésével a nyugati fal toronyszerű, hangsúlyos elemmé magasodik, a belső tér padig kis karzattal bővül, amely szépen tagolja azt. A felülvilágított szentély, a toronyszerű falrész felnyitása a kis teret kitágítja, fénnyel gazdagítja, plasztikus szakrális jelleget ad a pici kápolnának. A tér faszerkezettel fedett, kettős taréjszelemennel, látható szaruzattal, a szelemenek között jól elhelyezett lámpatestekkel. A nyers kőfal, a meleg faszerkezet és a szép világítás erősíti a tér bensőséges hangulatát, kiemeli a szentély jelentőségét.

A szállodarész alaprajza, szobakiosztása szépen tagolt. Jó gondolat a szobák előtt húzódó kettős folyosó, amely egy téren belül szétválasztja a közlekedő-, illetve társalgási zónát. A folyosó egybefüggő, hosszanti üvegfallal nyit az udvar felé. A tervnek szép, részleteiben gazdag az építészetileg rangos ferences templom irányából is látható, nyugati homlokzata. A két létesítmény ezáltal nívós szomszédsági képet mutat."

Az épület 2015-ben készült el. Megformálása olyan arányos, méltó és szellemiségében időtálló beavatkozás, amely az elmúlt évtizedekhez képest egy szebb jövőt vetít elő Szécsényben.

 Forrás:epiteszforum.hu

Az öröm nem viháncolás, hanem életforma

 

A titkot ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, Klarissza nővér megosztja velünk. És miután megismerjük életfelfogását, úgy érezzük, a „titok” nem titok többé. A Ferences Szegénygondozó Nővérek szerzetesrendje által működtetett szécsényi idősek otthonának vezetője a WebNővér kérdéseire válaszolva szól hitéről, a szeretet találékonyságáról és a lélek táplálásáról.

– A Ferences Szegénygondozó Nővérek magukról úgy tartják, hogy kis közösségükben „testvériségben, egyszerűen és vidáman” élnek. Minek köszönhetik, hogy vidámak?

– Ez fontos pillére az életünknek. Mondhatnám úgy is, hogy ajándék a számunkra. A ferences karizmához hozzátartozik a vidámság. Elsősorban abból fakad, hogy Valaki nagyon szeret bennünket, és megtapasztaljuk nap mint nap ezt a szeretetet. Ez nem más, mint az Isten. Az ő mérhetetlen gyöngéd szeretete átjár minket, erőt ad, boldoggá tesz. Ez a legfőbb forrása a vidámságunknak. Isten jónak, szépnek teremtette a világot, ami vidámságunk forrása. Meghívott bennünket, hogy Ferences szegénygondozó nővérként neki szolgálhatunk, ami akkora öröm, hogy mindent felülír. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek gondjaink. Hiszen súlyos betegekkel, haldoklókkal, peremre szorultakkal foglalkozunk. A mindennapok terheit ugyanúgy hordozzuk, mint más. Például nekünk is ki kell fizetni a gázszámlát. Ugyanakkor tudjuk, hogy az Isten szeret, és ezt a szeretet akarjuk továbbadni.

– Klarissza nővér jó kedélyűnek érzi-e magát? Alkatából következik-e a pozitív életfelfogás, kisugárzás?

– Vidám ember vagyok kicsi koromtól. Mindig inkább a dolgok jó oldalát láttam, ilyen a természetem. Ugyanakkor számomra az öröm nem természet kérdése, hanem tudatos döntés valaki mellett. Ezért naponta újra döntök: örülök az Istennek, annak, hogy neki szolgálhatok, az övé lehetek és Ő az enyém. Tudatosan törekszem arra, hogy a negatívumok ne húzzanak le, ha pedig lehúznak, akkor visszamegyek a forráshoz.

– Ez azt jelenti, hogy nem elég, hogy génjeinkbe van kódolva, tennünk is kell valamit azért, hogy jól érezzük magunkat?

– Nagyon fontos, hogy tegyünk ezért. Mondhatnám, ajánlottan kötelező. Ahhoz, hogy jól érezzem magam, én is kellek. Isten engem a boldogságra teremtett, nem kívánja azt, hogy az életemet az Olajfák hegyén töltsem. Számomra az öröm nem szenvedésmentes állapot. A kettő együtt is jelen lehet. Nagy szenvedés esetén is érezhetem, hogy jó úton vagyok, Isten akkor is szeret, amikor szenvedést hordozok. Az öröm számomra nem viháncolás, hanem életforma. Jézus életformája.

– Ez az életforma és a felfogás hogyan hat a környezetére?

– Úgy érzem, hatással van. Én szeretek lelkesedni, ami nem korfüggő: hasonlóan lelkesít a hivatásom, mint húsz évvel ezelőtt. Isten kegyelme, hogy újra és úja megújít, és ezért én is teszek. Ez olyan, mint két kéz egymásba fonódva. A kinyújtott kezet meg kell fogni. Persze ritkán azért előfordul, hogy a közösségben vagy az otthonban a napi feladatok sűrűsödése meglátszik rajtam. Ami fontos: hivatásomnak tekintem, hogy lelkesítsem az embereket, másoknak életet adjak.

– Van-e visszajelzés az idősektől, hogy életet kaptak?

– A mindennapok része, hogy közösen éljük át a vidámságot, az életrevalóságot. Vagyis a visszajelzés az egybecsengő érzelmekben érhető tetten.

– Öncélú-e, ha valaki jól akarja magát érezni?

– Az első parancsolat második része úgy szól, hogy szeresed felebarátodat, mint önmagadat. Hogy a helyemen legyek, harmóniában éljek Istennel és önmagammal, ez kötelességem, az első parancsolat része. Mindent meg kell ezért tennem. Ehhez tartozik a megelégedettség is.

  – Ez az alapállás hogyan teszi könnyebbé a kudarccal való szembenézést vagy annak feldolgozását?

– Az öröm életforma, és Jézus követéséről szól. Az ő életét az öröm mellett végigkísérte a szenvedés, a kudarc, a szegénység. Azt gondolom, hogy ha én Jézus életét élem, akkor mindezek természetesen részei lesznek az életemnek. Kérdés az, hogy mit tekintek kudarcnak, sikernek. Isten országát közösen építjük; amikor valami sikerül, hálát adok érte. Ha nem sikerül, elfogadom, hogy az életnek ez is része. Nem sikerülhet minden tökéletesen. De nem a sikerorientáltság a cél. És fontos az is, hogy minek a kudarcáról van szó. A gyengeségeim okozta kudarcra igyekszem úgy tekinteni, ahogy Isten néz ránk, irgalommal. Kipréselni magamból az ő ereje nélkül nem tudok semmit. A kudarcok jók, mert eszembe juttatják, hogy fontos Isten ereje, minden az ő műve. Ehhez próbálunk valamit hozzátenni. Ha valaki bejön hozzám a fájdalmával, akkor igyekszem mellette lenni testvérként, megérteni őt, de nem az a célom, hogy azonnal megszűnjön a szenvedése, mert lehet, hogy az évekig tart. Elérhetetlent nem tűzök ki magam elé. A mindennapi élet valóságában élem meg a hitemet, a kapcsolatokat, és a valóság elfogadásában. És akkor valahogy a kudarcok is kevesbednek.

– A Ferences Betánia Idősek Otthona és Testvéri Közössége mintegy harminc idős embernek ad valóban otthont. Életkorukból adódóan az itt élők közül sokan nehézséggel küzdenek, betegek. Mi a tapasztalata arról, hogy befolyásolja-e az életfelfogás a betegségek megélését?

– Teljes mértékben. A betegség, a gyengeség, veszteségek a kapcsolatokban az idős korban elkerülhetetlenek. Az idősek hordozzák szeretteik elvesztésének és a magányosságnak terhét. Életfelfogásuk meghatározza, hogyan viszik a terheiket. Ha Krisztussal hordozzák, békességben, megelégedettségben, akkor a szépség elárad egy-egy idős emberen. Több ilyen lakónk van. Például Sári néni ilyen. Kilencvenéves elmúlt, sok mindenen átment, de nagy hitben élte meg az életét és szép családja van. Elkísértem az orvoshoz, aki kezét összecsapva, csodálattal kérdezte meg tőle, hogy mi a boldogságának a titka. Azt válaszolta, hogy a hit. Tolókocsis, de az élete gazdag, megtanult hímezni, árad belőle a jóság. Mindig azt mondja, hogy nagyon elégedett. Sok ilyen lakónk van, aki hálás, és mély istenkapcsolatban a hitből él. Ez nagyon meglátszik rajtuk. Mint ahogy azokon is meglátszik, akik nem tudják elfogadni a veszteséget, a traumát.

– Sári néni titkát már tudjuk, de mi a titka annak, hogy az otthonba nehéz bekerülni, hosszú a várólista?

– Ennek több oka van. Az egyik, hogy a miénk családias otthon. Mi nem csupán egy intézmény vagyunk, hanem, mint ahogy a nevünkben is benne van, testvéri közösségben élünk egymással, a betérőkkel, az Úristennel. Ez összetart minket, itt mindenki fontos, feladata van. Például rózsafüzért mond, meglátogatja szomszédját, krumplit pucol. Hihetetlen találékony a szeretet. Azt gondolom, hogy Isten erősen jelen van, és nemcsak a kápolnában, hanem a közösségben, így nagyon sokan békére találnak. Emellett törekszünk a méltó és szakmailag színvonalas ellátásra. Az időseink egész életükben dolgoztak szeretteikért, akiket elláttak. Szeretnénk, ha méltó módon élnék meg ezt a nagyon szép, de nem könnyű életszakaszukat. Ebben próbálunk melléjük állni, segíteni nekik. Az ünnepeket nagyon szépen üljük meg. Szenteste közös, nagy asztal mellett étkezünk, ahogy – bízunk benne – a mennyországban lesz. És közöttünk van az Isten. Sokszor elsírják magukat, mondják, hogy ilyen élményben még nem volt részük. A lelküket is tápláljuk, nemcsak a testükről gondoskodunk.

– Van-e példa arra, hogy miután bekerült az otthonba egy idős ember, új értelmet kap az élete?

– Több is. Volt egy lakónk, aki nem is volt idős, és akit azzal adott ki a kórház, hogy menthetetlen, nem tudnak már rajta segíteni, haldoklik. Az orvosunk is azt mondta, itt már nincs mit tenni. Úgy nézett ki, hogy már csak pár napja van hátra. Ám a lakónk egyre jobban lett. Noha nem volt templomba járó, elkezdett az imaórákon részt venni. Úgy vélem, új életet kezdett. Korábbi állapotának oka nem pusztán a betegség volt, és nálunk újjászületett. Már másokon segít, dolgozik a közösségért, udvart söpör. Teljesen felépült, így már nem lakója az otthonnak, hanem segítőként munkaszerződést kötöttünk vele.

– Van-e olyan lakójuk, aki – noha maga is nehezen viseli állapotát – mégis jó hatással van környezetére, erőt ad másoknak?

– Sokan vannak, akik egymást erősítik. Amikor télen korán sötétedik, minden nap tenni kell azért, hogy a betegség és szenvedés senkit ne húzzon le. Nagyon sok személyes odafigyeléssel, törődéssel igyekszünk segíteni.

– Előfordul minden közösségben, hogy valaki állandóan rosszkedvű, sőt, mások kedélyállapotára nyomasztóan hat. Mit tesz vagy tenne Klarissza, ha ezt tapasztalja?

– Van, aki alkata miatt nem alkalmas arra, hogy közösségben éljen. Noha felkínáljuk neki a lehetőséget, ám a minimális alkalmazkodásra sem képes. Például nem tartja be az étkezési időket. Akkor az a legjobb, ha haza költözik. Alkalmazkodást kíván, hogy sokan vagyunk, még akkor is, ha valaki egyágyas szobában van. Ezt tudomásul kell venni. Mi igyekszünk a személyes beszélgetésekkel segíteni, de a döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Ha nem akar alkalmazkodni, akkor megszakadhatunk, nem lesz sikerünk. Aki nem akarja jól érezni magát, amellett is ott vagyok szeretettel, de nem erőltethetem rá a meggyőződésemet, és tiszteletben tartom azt, hogy a fájdalmában, az életében ott tart, ahol tart. Emberileg megértem: szenvedésében megrekedt, nem tud továbblépni. Így nem biztos, hogy tudunk rajta segíteni. Jézus mindig azt kérdezte, meg akarsz-e gyógyulni. Jézus senkit nem gyógyított meg az ő akarata ellenében. Nagyon fontos, hogy a személyes szabadságot tiszteletben tartsuk.

– Mire van a legnagyobb szükségük az öregeknek, hogy jól érezzék magukat?

– Személyes törődésre. Hogy megérezzék: fontosak, szeretik őket. Végül is ugyanarra van szükségük, mint minden embernek. Ugyanakkor, mivel kiszolgáltatottak, például nem úgy látnak, hallanak, mint régen, érzékenyebbek. Így kicsit több gondoskodást igényelnek. Gyakran elég egy kis odafigyelés, egy ebédmeghívás. A legnagyobb szükségük arra van, hogy meghallgassák őket.

– Tanulható-e az élethez való pozitív hozzáállás?

– Teljes mértékben, idős korban is. Ehhez nyitottság kell, a szándék a fejlődéshez. Elengedhetetlen az élni akarás. Akarni kell a gyógyulást kívül, belül. El kell fogadnunk életünk fájdalmait, kudarcait, és döntenünk kell erről. A továbblépésről határoznunk kell. A kérdés az, hogy erre valaki képes-e. Nagyon sok pozitív példát láttam már, és nem igaz az, hogy valaki nem változhat meg idős korában.

– Mi a motiváció a változáshoz?

– Saját motivációra van szükség. A hit abban, hogy valami bennem meggyógyul, elrendeződik. A gyógyulást Istentől kell kérjem.

– Sok önkéntes dolgozik az otthonban. Mi vonzza őket ide?

– A jó légkör. Az, hogy önzetlenül tehetnek másokért, telve vannak segítő szándékkal. Van, aki azt mondja, hogy amikor belép az otthonba, elfelejti a gondjait. Ez egy fantasztikusan jó terápia. A másokon való segítés képessé tehet a saját terhek hordozására. Ez a hitnélküliségben is hat, ám Istennel különösen. Jó érzés adni, a gyümölcs megterem, visszamosolyognak az emberre.

Moldoványi Tibor

Forrás:Magyar Máltai Szeretetszolgálat  https://webnover.hu

 

Nem akartam nővér lenni, Istennek különleges, egyedi ajándéka a hivatásom.

"1920. November 9-én születtem Kisnémediben. Nem akartam nővér lenni, Istennek különleges, egyedi ajándéka a hivatásom. Rákospalotán egy haldokló idős bácsi ágyánál kaptam a hivatásomat. Amikor megláttam a kedvesnővért a beteg mellett, ahogy az ágyát tisztára húzta, és várta a papot, megfogott ez a kép, mert olyan gyönyörű volt. Egy pillanat alatt tudtam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Kérdezősködtem a nővértől, hogyan lehet ide bejutni, miként lehet szolgálatot végezni. A nővér azt felelte : "Menjen haza, imádkozzon, és gondolkozzon. Ha úgy érzi, írjon nekünk levelet." Hazamentem, és megfordult velem a világ: ami addig érték volt számomra, az nem érdekelt többé. Arra gondoltam, el kell menni innen az idegenbe, azt sem tudtam hova. De megyek, menni kell, a szegényekért, betegekért, a haldoklókért fogok dolgozni"- meséli meghívását Tóth Margit M. Gilberta ferences szegénygondozó nővér. " 

Részlet a Hűséggel a megpróbáltatásokban című könyvből, a könyv írója Rózsásné Kubányi Andrea. A kötet a szerzetesek életútjával foglalkozik, a szétszóratástól napjainkig.

„Lehet, ma én tudok adni, de holnap talán nekem kell kérnem”

Ferenc pápa is „ferences”, lelkületében bizonyosan az. Siófok 1991-ben hívta a városba az egy évvel korábban újjászerveződött ferences rend nővéreit, a szegénygondozókat. Ma Veronika, Teréz és Marianna nővér szolgál a Balaton fővárosában, a három magyarországi ferences szegénygondozó rendház egyikében.

Az egész magyarországi rend nem nagyobb húsz fősnél, többen idős nővérek, tíznél nincsenek többen, akik a három házban szolgálnak: Esztergomban, a nógrádi Szécsényben és Siófokon.
 – Körbejárunk a három helyszín között, én például harmadszorra vagyok most Siófokon; jelöltként jártam ebben a házban, később egy évet szolgáltam itt – mondja Mária Veronika, a siófoki házfelelős. – Mária Marianna nővér már a kilencvenes években is szolgált e helyütt, Mária Teréz pedig nyolc hónapig jelölt volt itt négy éve, majd most került vissza.

Mindannyiuknak ismerős Siófok, mint ahogyan ismerősként tekintenek rájuk a városlakók is; a barna ruhás és fátylas apácákra, bár ők maguk nem igazán szeretik ezt a szót.

– Siófokon igen aktív a kapcsolatunk a rászorulókkal – így Veronika. – Ruha- és élelmiszeradományokat kapunk, abból tudunk adni, de persze ez csak tüneti kezelés, kinek-kinek az élete problémáját nem tudjuk megoldani. Mostanában egyre többen kérnek segítséget olyan többgyerekes családok, akiknek annyira megemelkedett a devizakölcsön-törlesztőrészlete, hogy tűzifára már nem jut, vagy éppen ruhát kérnek, esetleg élelmet. Próbálnának nagyon megkapaszkodni, de nem könnyű...

– Azt látjuk, hogy idősek ellátása itt elég nagy probléma – teszi hozzá Teréz. – Az idősotthonok térítési díja többeknek magas, a nyugdíj alacsony, a család nem tudja kipótolni, a gondozónő ritkán jár. A szociális rendszer apróbb „foghíjaiban” vagyunk tehát jelen. Míg a nógrádi Szécsényben az állástalanság „visz mindent”, az a legtöbb probléma okozója, itt ez kevésbé jellemző, ellenben feltűnő, mennyire magányosak az emberek. Vendégszeretők, befogadók a siófokiak, de ennek ellenére, vagy tán éppen az évenkénti nagy átmenő vendégkör miatt, mégis sokak belső lelki állapota a magány. Sok a hajléktalan is, főként nyáron; gyakran becsöngetnek ők is hozzánk élelmet, ruhát kérve. Amikor jelölt voltam itt, akadt olyan család, amelyik nyárra munkát kapott és nem tudták hová tenni a gyerekeiket; „baba-mama klubot” nyitottunk hát a rendházban, egész nap a kicsikkel voltunk. Amire éppen szükség van az adott helyzetben...

 (Teréz öt éve tagja a ferences közösségnek, jövőre „esedékes” az örök fogadalma. – Hívő családból származom, templomba jártunk a szüleimmel, tudtam, hogy az Isten szeret, de csak a középiskola végére alakult ki bennem egyfajta személyes kapcsolat Istennel. Egy ponton megkérdeztem magamtól, mit adhatok én neki. Kézenfekvő volt a válasz: az életemet. De akkor még nem tudtam, mire is hív. Főiskolára mentem, az ELTE gyógypedagógiai szakán végeztem, közben megismertem több szerzetesközösséget, a ferences nővérekét is. Nyilvánvaló volt: ott érzem jól magam, ahol emberekkel foglalkozhatok és nagyon fontos volt számomra, hogy Szent Ferenc lelkületében, az ő derűjével, örömével, a szegénység mint fontos érték hangsúlyozásával. Sok idő kellett és bátorság ahhoz, hogy bevalljam önmagamnak az érzéseimet.)

A magyarországi Ferences Szegénygondozó Nővérek Rendje 1927-ben alakult, az 1950-es szétszóratásig már kétszáz nővérük szolgált a Nagy-Magyarország területén, negyvenkét rendházban. – Amikor 1990-ben újraszerveződhetett a rend, az idős nővérek vállalták, hogy újra beállnak a közösségbe – magyarázza Veronika. – Mi, az utódok nagyon sokat köszönhetünk nekik. Annak, hogy ma nem vagyunk többen, az is az oka: szerzetesi hivatásra végleges döntést nagyon nehéz meghozni. Régen könnyebben ment, hogy odaadom az életemet és halálomig Istennek, a közösségnek élek. Nem véletlen, hogy öt-hat év is eltelik, mire valaki a jelöltidőtől eljuthat az örök fogadalomig, gyorsabban ez nem megy, addigra megerősödhet abban hogy valóban ez az életcélja és a közösség is befogadhatja. 

– A mai huszonéveseknél gyakran az is probléma, hogy mit kezdjenek az élettel – így Teréz. – Sokkal inkább megküzdik a kamaszkort, a fiatal felnőttkort, mint bármikor. Ezért aztán sokszor kell melléjük állnunk, segítenünk nekik az önmagukra találásban. Nincsenek biztos fogódzók, a családok is gyakran csonkák. Hogy aztán akik mellé odaállunk, abból nővér lesz vagy feleség, az idővel kialakul. Olyan hivatás a miénk, ahol másokon kell segíteni; akinek pedig a saját életét kell még megoldania, attól ezt nem igazán lehet elvárni.

Ruhát, élelmet, jó szót osztanak és feltűnt nekik, hogy bár befogadók, vendégszeretők a siófokiak, lelkükben sokan mégis magányosak.

A nővérek a tisztaságra, a szegénységre, az engedelmességre tesznek fogadalmat, s ezt többször is megújítják az örök fogadalmukig. Mindezeket megelőzi az egyéves noviciátus, melyről Teréz azt vallja: – A noviciátus nem egy teszt, hogy kibírom-e telefon, barátok, tévé, internet nélkül. Máson van a hangsúly. Mivel Istennel kötelezzük el magunkat, vele csak elcsendesedve lehet kapcsolatot teremteni, a csöndben kell szembenéznünk önmagunkkal, a félelmeinkkel, az aggodalmainkkal. Az életben minden választás, elköteleződés egyben lemondással is jár; de ez a „sava-borsa” is, ettől is érzem azt, hogy csinálok valami hasznosat...

(Veronika 1999 óta tagja a rendnek. – Veronika azt jelenti, igaz kép; amikor a legszegényebbek felé fordulunk, lelkünk Veronika kendőjéhez lesz hasonló, amivel Krisztus letörölte a vérét és verítékét a keresztúton. Ezért választottam magamnak ezt a nevet  a rendben. A ferencesek nemcsak a szegénységet vállalják, hanem a szegények felé fordulást is. Amikor jelöltként Siófokra kerültem és az időseket, betegeket látogattuk, sokszor felcsengett bennem a szentírásnak az a szava, hogy „amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek”. Előtte van írva az, hogy „éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, ruhátlan voltam és felruháztatok.” Nagyon azt éreztem: amikor a rászorulót megmosdatjuk, reggelit készítünk, bevásárolunk, vagy ruhát adunk neki, az evangélium szerinti életet éljük. Ez a ferencesség, ahogyan Szent Ferencnek is ez volt a fontos. Az Úr Jézusnak ma élő karjai, fülei, szájai, szemei kell lennünk, s hogy ne csak fizikailag, hanem lelkileg is jussunk el embertársainkhoz, akiknek sokszor az a legnagyobb segítség, ha valaki meghallgatja őket...)

Szolgák – érdekes, hogy a miniszter jelentése is szolga. Mária Veronika így idézi Jézust: „Aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.”

Ferenc pápa szavai felkiáltójelek; lehet, hogy ma én tudok adni, de holnap talán nekem kell kérnem .  Ferenc pápa is „ferences”, jezsuita létére. – Büszkék voltunk rá amikor elmondta, Szent Ferencet tekinti védőszentjének – árulja el Veronika. – Lelkülete nagyon közel áll hozzánk, a szegények felé fordulásról beszél a legtöbbet.

De nemcsak az egyes ember, hanem az egyház szegények felé fordulását is sürgeti – vetem fel a siófoki nővéreknek.

Veronika: – Dél-amerikaiként fölrázza kicsit az európaiakat, ráirányítva a jóléti társadalom figyelmét a szegényekre, a szegénységre. Már az egyház gyökereiben is ott a szegények segítése, közös volt mindenük, akinek több volt, az adott annak, aki rászorult. Jézus alapvető tanítása a szegények felkarolása, ezt valamilyen formában mindig is követte az egyház. Az, hogy a pápa ezt most mindennél jobban hangsúlyozza, egy felkiáltójel. Valaha arról ismerhették meg a  keresztényeket, hogy törődtek egymással. Ferenc a ma emberét is erre hívja fel: nyissunk, nyílt szívvel forduljunk embertársaink felé.

Jó helyen mondom, a szegénygondozó nővérek házában: hiába vártuk, nemigen csökken a szegénység, sőt... Véletlen hát – kérdem tőlük –, hogy éppen egy ilyen pápa jött?

Veronika: – Nem, az Úr Isten tudja, hogy melyik kornak milyen pápára van szüksége. II. János Pált a vasfüggöny mögül választották meg, sok mindent másképp látott ezért ő is, mai világunkban meg arra volt szükség, hogy a szegénység felé forduló pápánk legyen.

De elérhet-e ezzel bármit, akár csak szemléletváltozást?

Veronika: – Reméljük, ha nem is egyik napról a másikra, de igen. Fontos az is, hogy lássa a világ: ő maga is szerényen, egyszerűen él, ami a nem hívő emberek szívében is visszhangra találhat. Talán megmoccan sokakban: ha ő így, akkor tán nekem sem ártana változtatnom azon, ahogyan eddig éltem.

Teréz: – Több ez annál, minthogy segítsük azokat, akiknek nem megy annyira jól. Hiszen miért teszünk mi is fogadalmat a szegénységre, ha egyszersmind küzdeni is kell ellene? Azért, mert mindannyian segítségre szorulunk, egymásra vagyunk utalva. Lehet, hogy ma én tudok adni, de holnap talán nekem kell kérnem. Ennek a tudatában kellene élni. Az egyház a kezdetek óta erre próbál felhívni: minél nagyobb tisztsége van valakinek, annál nagyobb alázattal kell élnie. Mint a pápa is, szolgaként.

forrás: sonline.hu