2011. október 11., kedd

A San Damiano-i feszület - II. rész



Az Újszövetség lényeges kinyilatkoztatása a dicsőség kapcsolata Jézus személyével. Mint Isten Fia „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3). Életében, működésében és halálában is megnyilatkozik Isten dicsősége, de főleg a szenvedésben ragyog föl. Krisztus már a keresztfán megdicsőül. Dicsfényének színe a mennyei szférát jelképezi. Krisztus dicsfényében a kereszt szárait fedezhetjük föl, azokat is a dicsfény színe vonja be. Kereszt és dicsfény - megaláztatás és felmagasztalás: Jézus egész életének összefoglalása. „Ő isteni mivoltában ... szolgai alakot öltve... megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta." (Fil 2,6-9).
Jézus szégyenletes töviskoronája a kereszten már dicsfény. Így változik át minden, áldozatból vállalt szenvedés dicsőséggé. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy a dicsfényt és Krisztus arcát finom, áttetsző árnyék fedi. Ahogy a felhő betakarta a Sínai-hegyen az Úr dicsőségét (Kir 24,16), úgy Jézus embersége, tulajdon teste is függönyként borult isteni természetére (Zsid 10,20). Kiváltságos tanúknak - Péternek, Jakabnak és Jánosnak egyszer mégis érzékelhetővé vált az isteni világosság: a Színeváltozás alkalmával. A fénylő arc, a fényként fehérlő ruha (Mt 17,2) már nem tartozott hozzá az ember halandó állapotához: elővételezi a feltámadt Krisztus ragyogó világosságát, ami valójában Isten dicsőségének fénye. „Amint a vízben tükröződik a belenéző arca, úgy az ember szíve is nyitva van a másik ember számára." (Péld 27,15). Az arc a szív tükre. Jézusban maga Isten öltött arcot. (Jel 1,16). Emberi, meggyalázott, elfátyolozott arc ez (Mk 14,65), de mégis ez az isteni lényeg képmása. Jézus finom vonalú, keskeny arca végtelen nyugodtságot tükröz. A fájdalomnak semmi jelét nem látni rajta. Egy megalázott arc ez, melyen az Élet győzedelmeskedik. Az egész arc csendes felszólítás, fájdalmas kérdés. Szemei tágra nyitottak, erős kontúrral megrajzoltak, élővé teszik az arcot. Jézus maga mondja: „Ne félj! Én vagyok az Első és Utolsó s az Élő: halott voltam, de most örökkön-örökké élek." (Jel 1,17). Ő az Élet szerzője, (ApCsel 3,15) maga az Élet (Jn 17,6). Jézus szemei feltűnően nagyok. A festő a nagyság hangsúlyozásával is megerősíti: Jézus az, aki lát. Ő a látó. Az egyetlen, aki „látja az Atyát" (Jn 6,46), mert az „Atya keblén nyugszik" (Jn 1,18). Jézus tekintete egyszerre szomorú és nyugodt. Szomorú, mert a legnagyobb megaláztatásnak tették ki az Istenfiát. És nyugodt, mert tudja: az Atya akaratát teljesítve halála megváltó erejű. Ez a mérhetetlen szelíd jósággal teli tekintet szívünkig hatol.Jézus minket is lát. Csodálatos dolog, hogy tudjuk, Jézus szeme rajtunk van, tekintetével követ és óv, erőt ad és bátorít. Ismer minket és ismerjük Őt, mint a jó Pásztor a juhait, nevünkön szólít. (Jn 10,3)

Jézust megfosztják ruháitól és köntösére sorsot vetnek (Mt 27,35; Jn 19,23), kiszolgáltatják a királyi beöltöztetést utánzó gúnyjátéknak (Jn 19,2). Jézus testét a kereszten az Ószövetségből ismert, egyiptomi mintára készült ruhadarab, héber nevén efod fedi. Ez rövid, a mezítelenséget a csípőtől combig elkendőző, aranyszegélyes vászon ruhadarab. Nem véletlen, hogy a festő Jézust ugyanolyan efodba öltözteti, mint amilyet Dávid viselt, amikor a szövetség ládáját Jeruzsálembe vitte, s ezáltal a várost Izrael szent fővárosává tette, ahol Dávid a papi funkciókat is betöltötte. „Dávid nagy örömmel városába vitte Isten ládáját. Feláldozott egy marhát és egy hizlalt bárányt. S táncolt is Dávid teljes erejéből az Úr előtt, közben egy vászon efod övezte. Így vitte fel Dávid és Izreal háza ujjongás és harsonaszó kíséretében az Úr ládáját. Amikor Saul lánya, MichaI kinézett az ablakon és meglátta, hogy Dávid ugrál és forog az Úr előtt, szívében megvetette. Az Úr ládáját bevitték és a sátorban arra a helyre állították, amelyet Dávid kijelölt neki. Akkor Dávid égőáldozatot és közösségi áldozatot mutatott be az Úr előtt, s amikor készen lett az áldozatok bemutatásával megáldotta a népet az Úr előtt. Aztán az egész népnek kenyeret osztatott, mindenkinek egyet-egyet, egy csomó datolyát és egy-egy mazsolás kalácsot” (2 Sám 6,13-19). A párhuzam Jézus és Dávid között érthető és világos. Jézus, „Dávid Fia" (Mt 1,1), aki ezt a címet sose utasította vissza, de személyének misztériumát nem fejezte ki teljesen. Ennélfogva, amikor beteljesíti a Dávidnak tett ígéretet, azt is kijelenti, hogy nagyobb nála: Dávidnak Ura (Mt 22,42-45). Ő nemcsak Isten népének pásztora (Ez 34,23), ő maga az Isten, aki eljön, hogy legeltesse népét. (Ez 34,15) Dávid állat - és égőáldozatot mutat be - Jézus maga az áldozat, Isten báránya. Dávid megáldja népét - Jézus maga szent Testét és Vérét, az örök Életet adja. Dávid kimondhatatlan örömmel táncol az Úr előtt, ujjongás és harsonaszó kíséri táncát. Jézus testét a keresztre szögezik, ám teste a fájdalmat is legyőzve nem mutatja a szenvedést, a világ négy égtája felé mutat, a szeretetben magához ölelve az egész világot. Jézus csendje égbekiáltó. Szomjazom - mondja. Szomjúságát az Atya szeretete oltja, fájdalmát az Atya szeretete csillapítja.

forrás: Soós Sándor és Soós Sándorné Rózsa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése