2014-ben Ferences ifjúsági Alkalmat szerveznek a ferences közösségek, melyre nagy szeretettel hívnak meg minden érdeklődőt.

Mint anyák és nővérek

Szent Pio

A papi cölibátus előírja, hogy a római katolikus papnak nem lehet felesége. Az a normális viszony, amelyet a Teremtő szabott meg férfi és nő között, az ő életében másként kell, hogy alakuljon. A női nemnek a pap életében is igen komoly szerepe van, hiszen őt is édesanya szüli, neveli. Igen sok függ a papok édesanyjától, hogy milyen egészséges lesz a fia, ha papi hivatást kap Istentől. Az is sokat számít, voltak-e családjában leányok. A papok akkor tudnak helyesen gondolkodni a női nemről, ha édesanyjuknak és nővérüknek látják őket. Szent Pál apostol fiatal tanítványát püspökké szentelte és az efezusi hívek szolgálatára rendelte. Bölcs tanácsokkal látta el a női nemhez való viszonyulásban is: Tekintsd „az idős asszonyokat, mint anyádat, a fiatalabb nőket, mint lánytestvéreidet, teljes tisztasággal”. (1Tim 5, 2) Ez a viszonyulás állandóan segítségére lesz a papnak, hogy okosan és szeretettel tudjon gondolkodni nővéreiről, a női nemről. Érintkeznie kell velük: gyóntatnia kell őket is, meg kell értenie őket anélkül, hogy olyan érzelmi kapcsolata alakulna ki, amely a párkereső civil férfinak természetes. Az együtt érző szívet a kegyelem őrizheti meg, hogy ne magának, hanem annak a boldogítására segítse alakulni női híveit, aki majd az élete párja, a Teremtő által neki szánt boldogítója lesz. Ha ezt érti a pap, akkor könnyebben végzi küldetését ezen a téren. Nem szabad elfelednie, amit költő paptestvérünk fogalmazott meg önmagának és mindannyiunknak: „Ő mindenkinek öccse, fia, bátyja, Ő mindenkinek a valakije, Csak néki, néki nincsen senkije”.

írta:Kovács Bánk ofm

„Lehet, ma én tudok adni, de holnap talán nekem kell kérnem”

Ferenc pápa is „ferences”, lelkületében bizonyosan az. Siófok 1991-ben hívta a városba az egy évvel korábban újjászerveződött ferences rend nővéreit, a szegénygondozókat. Ma Veronika, Teréz és Marianna nővér szolgál a Balaton fővárosában, a három magyarországi ferences szegénygondozó rendház egyikében.

Az egész magyarországi rend nem nagyobb húsz fősnél, többen idős nővérek, tíznél nincsenek többen, akik a három házban szolgálnak: Esztergomban, a nógrádi Szécsényben és Siófokon.
 – Körbejárunk a három helyszín között, én például harmadszorra vagyok most Siófokon; jelöltként jártam ebben a házban, később egy évet szolgáltam itt – mondja Mária Veronika, a siófoki házfelelős. – Mária Marianna nővér már a kilencvenes években is szolgált e helyütt, Mária Teréz pedig nyolc hónapig jelölt volt itt négy éve, majd most került vissza.

Mindannyiuknak ismerős Siófok, mint ahogyan ismerősként tekintenek rájuk a városlakók is; a barna ruhás és fátylas apácákra, bár ők maguk nem igazán szeretik ezt a szót.

– Siófokon igen aktív a kapcsolatunk a rászorulókkal – így Veronika. – Ruha- és élelmiszeradományokat kapunk, abból tudunk adni, de persze ez csak tüneti kezelés, kinek-kinek az élete problémáját nem tudjuk megoldani. Mostanában egyre többen kérnek segítséget olyan többgyerekes családok, akiknek annyira megemelkedett a devizakölcsön-törlesztőrészlete, hogy tűzifára már nem jut, vagy éppen ruhát kérnek, esetleg élelmet. Próbálnának nagyon megkapaszkodni, de nem könnyű...

– Azt látjuk, hogy idősek ellátása itt elég nagy probléma – teszi hozzá Teréz. – Az idősotthonok térítési díja többeknek magas, a nyugdíj alacsony, a család nem tudja kipótolni, a gondozónő ritkán jár. A szociális rendszer apróbb „foghíjaiban” vagyunk tehát jelen. Míg a nógrádi Szécsényben az állástalanság „visz mindent”, az a legtöbb probléma okozója, itt ez kevésbé jellemző, ellenben feltűnő, mennyire magányosak az emberek. Vendégszeretők, befogadók a siófokiak, de ennek ellenére, vagy tán éppen az évenkénti nagy átmenő vendégkör miatt, mégis sokak belső lelki állapota a magány. Sok a hajléktalan is, főként nyáron; gyakran becsöngetnek ők is hozzánk élelmet, ruhát kérve. Amikor jelölt voltam itt, akadt olyan család, amelyik nyárra munkát kapott és nem tudták hová tenni a gyerekeiket; „baba-mama klubot” nyitottunk hát a rendházban, egész nap a kicsikkel voltunk. Amire éppen szükség van az adott helyzetben...

 (Teréz öt éve tagja a ferences közösségnek, jövőre „esedékes” az örök fogadalma. – Hívő családból származom, templomba jártunk a szüleimmel, tudtam, hogy az Isten szeret, de csak a középiskola végére alakult ki bennem egyfajta személyes kapcsolat Istennel. Egy ponton megkérdeztem magamtól, mit adhatok én neki. Kézenfekvő volt a válasz: az életemet. De akkor még nem tudtam, mire is hív. Főiskolára mentem, az ELTE gyógypedagógiai szakán végeztem, közben megismertem több szerzetesközösséget, a ferences nővérekét is. Nyilvánvaló volt: ott érzem jól magam, ahol emberekkel foglalkozhatok és nagyon fontos volt számomra, hogy Szent Ferenc lelkületében, az ő derűjével, örömével, a szegénység mint fontos érték hangsúlyozásával. Sok idő kellett és bátorság ahhoz, hogy bevalljam önmagamnak az érzéseimet.)

A magyarországi Ferences Szegénygondozó Nővérek Rendje 1927-ben alakult, az 1950-es szétszóratásig már kétszáz nővérük szolgált a Nagy-Magyarország területén, negyvenkét rendházban. – Amikor 1990-ben újraszerveződhetett a rend, az idős nővérek vállalták, hogy újra beállnak a közösségbe – magyarázza Veronika. – Mi, az utódok nagyon sokat köszönhetünk nekik. Annak, hogy ma nem vagyunk többen, az is az oka: szerzetesi hivatásra végleges döntést nagyon nehéz meghozni. Régen könnyebben ment, hogy odaadom az életemet és halálomig Istennek, a közösségnek élek. Nem véletlen, hogy öt-hat év is eltelik, mire valaki a jelöltidőtől eljuthat az örök fogadalomig, gyorsabban ez nem megy, addigra megerősödhet abban hogy valóban ez az életcélja és a közösség is befogadhatja. 

– A mai huszonéveseknél gyakran az is probléma, hogy mit kezdjenek az élettel – így Teréz. – Sokkal inkább megküzdik a kamaszkort, a fiatal felnőttkort, mint bármikor. Ezért aztán sokszor kell melléjük állnunk, segítenünk nekik az önmagukra találásban. Nincsenek biztos fogódzók, a családok is gyakran csonkák. Hogy aztán akik mellé odaállunk, abból nővér lesz vagy feleség, az idővel kialakul. Olyan hivatás a miénk, ahol másokon kell segíteni; akinek pedig a saját életét kell még megoldania, attól ezt nem igazán lehet elvárni.

Ruhát, élelmet, jó szót osztanak és feltűnt nekik, hogy bár befogadók, vendégszeretők a siófokiak, lelkükben sokan mégis magányosak.

A nővérek a tisztaságra, a szegénységre, az engedelmességre tesznek fogadalmat, s ezt többször is megújítják az örök fogadalmukig. Mindezeket megelőzi az egyéves noviciátus, melyről Teréz azt vallja: – A noviciátus nem egy teszt, hogy kibírom-e telefon, barátok, tévé, internet nélkül. Máson van a hangsúly. Mivel Istennel kötelezzük el magunkat, vele csak elcsendesedve lehet kapcsolatot teremteni, a csöndben kell szembenéznünk önmagunkkal, a félelmeinkkel, az aggodalmainkkal. Az életben minden választás, elköteleződés egyben lemondással is jár; de ez a „sava-borsa” is, ettől is érzem azt, hogy csinálok valami hasznosat...

(Veronika 1999 óta tagja a rendnek. – Veronika azt jelenti, igaz kép; amikor a legszegényebbek felé fordulunk, lelkünk Veronika kendőjéhez lesz hasonló, amivel Krisztus letörölte a vérét és verítékét a keresztúton. Ezért választottam magamnak ezt a nevet  a rendben. A ferencesek nemcsak a szegénységet vállalják, hanem a szegények felé fordulást is. Amikor jelöltként Siófokra kerültem és az időseket, betegeket látogattuk, sokszor felcsengett bennem a szentírásnak az a szava, hogy „amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek”. Előtte van írva az, hogy „éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, ruhátlan voltam és felruháztatok.” Nagyon azt éreztem: amikor a rászorulót megmosdatjuk, reggelit készítünk, bevásárolunk, vagy ruhát adunk neki, az evangélium szerinti életet éljük. Ez a ferencesség, ahogyan Szent Ferencnek is ez volt a fontos. Az Úr Jézusnak ma élő karjai, fülei, szájai, szemei kell lennünk, s hogy ne csak fizikailag, hanem lelkileg is jussunk el embertársainkhoz, akiknek sokszor az a legnagyobb segítség, ha valaki meghallgatja őket...)

Szolgák – érdekes, hogy a miniszter jelentése is szolga. Mária Veronika így idézi Jézust: „Aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.”

Ferenc pápa szavai felkiáltójelek; lehet, hogy ma én tudok adni, de holnap talán nekem kell kérnem .  Ferenc pápa is „ferences”, jezsuita létére. – Büszkék voltunk rá amikor elmondta, Szent Ferencet tekinti védőszentjének – árulja el Veronika. – Lelkülete nagyon közel áll hozzánk, a szegények felé fordulásról beszél a legtöbbet.

De nemcsak az egyes ember, hanem az egyház szegények felé fordulását is sürgeti – vetem fel a siófoki nővéreknek.

Veronika: – Dél-amerikaiként fölrázza kicsit az európaiakat, ráirányítva a jóléti társadalom figyelmét a szegényekre, a szegénységre. Már az egyház gyökereiben is ott a szegények segítése, közös volt mindenük, akinek több volt, az adott annak, aki rászorult. Jézus alapvető tanítása a szegények felkarolása, ezt valamilyen formában mindig is követte az egyház. Az, hogy a pápa ezt most mindennél jobban hangsúlyozza, egy felkiáltójel. Valaha arról ismerhették meg a  keresztényeket, hogy törődtek egymással. Ferenc a ma emberét is erre hívja fel: nyissunk, nyílt szívvel forduljunk embertársaink felé.

Jó helyen mondom, a szegénygondozó nővérek házában: hiába vártuk, nemigen csökken a szegénység, sőt... Véletlen hát – kérdem tőlük –, hogy éppen egy ilyen pápa jött?

Veronika: – Nem, az Úr Isten tudja, hogy melyik kornak milyen pápára van szüksége. II. János Pált a vasfüggöny mögül választották meg, sok mindent másképp látott ezért ő is, mai világunkban meg arra volt szükség, hogy a szegénység felé forduló pápánk legyen.

De elérhet-e ezzel bármit, akár csak szemléletváltozást?

Veronika: – Reméljük, ha nem is egyik napról a másikra, de igen. Fontos az is, hogy lássa a világ: ő maga is szerényen, egyszerűen él, ami a nem hívő emberek szívében is visszhangra találhat. Talán megmoccan sokakban: ha ő így, akkor tán nekem sem ártana változtatnom azon, ahogyan eddig éltem.

Teréz: – Több ez annál, minthogy segítsük azokat, akiknek nem megy annyira jól. Hiszen miért teszünk mi is fogadalmat a szegénységre, ha egyszersmind küzdeni is kell ellene? Azért, mert mindannyian segítségre szorulunk, egymásra vagyunk utalva. Lehet, hogy ma én tudok adni, de holnap talán nekem kell kérnem. Ennek a tudatában kellene élni. Az egyház a kezdetek óta erre próbál felhívni: minél nagyobb tisztsége van valakinek, annál nagyobb alázattal kell élnie. Mint a pápa is, szolgaként.

forrás: sonline.hu