Ferences Szegénygondozó Nővérek szervezésében tavaly volt a második lelkigyakorlatom, melyen részt vettem. Mátraverebély- Szentkúton azonban először jártam.
Ismeretlen dombok, keskeny aszfalt utak, elhagyatott épületek kísértek bennünket a Szűzanya völgyébe.
Szeretem a „csendet”. Pontosabban azt az állapotot, mikor hallgathatok: a fák összeérő koronája alatt megbúvó templom és kolostor, a nővérek szervezése és imája megteremtette mindazokat a feltételeket, melyek az értelem és az érzelmek elcsendesülését szolgálták.
A reggelt zsolozsmával kezdtük. A reggelit előadás követte, majd idő gondolkodásra, imádságra. Ismét közös zsolozsma, ebéd, majd délután beszélgetés következett a délelőtt elhangzott témában. Végül ima, zsolozsma, vacsora…
A mindennapi szentmise volt napjaink központja.
Bár a lelkigyakorlaton elsősorban Istennel való személyes kapcsolatunk elmélyítése volt a cél, hogy megpihenjünk annál, kihez valójában tartozunk, és ennek óhatatlan pozitív hozadékaként kis csapatunk összekovácsolódását is megélhettük. Az egyszerre felhangzó zsolozsma, a közös étkezések alkalomról alkalomra közelebb hoztak bennünket egymáshoz is. Volt, hogy a napfelkeltét a remetebarlangoknál vártuk énekelve. Igaz, nagyon korán - négy órakor - kellett kelnünk, s a felfelé vezető utat sötétben, botorkálva, egymás kezét fogva tettük meg, de maradandó emlék maradt még egy év távlatából is.
Lelkivezetőink M. Anna és M. Jácinta nővérek, háziasszonyunk pedig maga a szentkúti Szűzanya volt.
Bea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése