1990-ben léptem be a rendbe (1990 áprilisában) és itt voltam jelölt. A jelölt időm nagyon hosszú volt, mert akkor tanultam, így négy év volt. Utólag nem bánom, de akkor soknak tűnt. Az első novícia Rita nővér volt, neki még Ausztriában folyt a képzése. Barsi Balázs atya volt akkor a magyarországi novícius mester, és ő ajánlotta a nővéreknek, hogy építsék be a tetőteret, és hozzák haza a noviciátust, ha azt akarják, hogy a rendnek legyen jövője és megmaradjon. Utána mi már itt voltunk novíciák. Gilberta nővér volt a novicmesterünk. Az a képzés, amit mi kaptunk, teljesen más volt. Ami nehéz volt, hogy a nővérek ott akarták folytatni, ahol valamikor abbamaradt 1950-ben, pedig közben volt egy II vatikáni zsinat, nagyon sok változás történt a társadalomban. Tehát ezért nem volt könnyű – pontosabban, inkább mindkét fél részéről voltak nehézségek. Mégis egy szép időszak volt. Ma másképpen folyik a nevelés, de a lelkünknek nem ártott. Isten szeretetére és alázatosságra neveltek. Az biztos, ha túl sokat szidják az embert, egy bizonyos ponton túl már nem tesz jót, de úgy voltam vele, hogy ha Jézusért jöttem ide, akkor az Ő szerelméért elviselem. Valójában tudom-e Őt annyira szeretni, hogy akkor is, amikor nem érzem, hogy rosszat tettem jól megszidnak. Úgy gondoltam, ha Jézust nagyon szeretem, akkor ezen nem múlhat a hivatásom. Tudtam, hogy egyszer ez is véget ér, nem tarthat örökké, és teljesen megértettem, hogy nem kívánhatok az idős nővérektől olyat, amit ők nem kaptak, vagy ami nekik teljesen kimaradt az életükből. Voltak különböző rekollekciók, ahol összehívták az idősebb szerzeteseket is, és különböző képzéseket kaptak arra, hogy most mi mindent kell másképpen tenni vagy újragondolni, de ugyanakkor ott volt bennük az a félelem, hogy eltérnek az eredeti karizmától, hogy másképp teszik, mint ahogy az alapítók mondták. A ’30-as években a külsőségeknek sokkal nagyobb jelentősége volt mint ma, de az tartalommal volt tele. Egy mai fiatalt a külsőség nem fog meghatni, vagy ha meghat, akkor nem biztos, hogy az jó. Az idős nővérek nagy hangsúlyt fektettek a külsőségekre, de azok mára már nem sokat jelentettek. Mindenesetre abból is sokat tanultam, hogy mire vigyázzak, és mi az, amit soha-soha ne tegyek. Ugyanakkor volt sok pozitívumom is. Tudtuk, hogy azért mert szigorúak, attól még nagyon szeretnek bennünket. Volt olyan nővér, akihez fordulhattunk, mert rugalmasabb volt, megértett bennünket, elmondhattuk neki minden bánatunkat. Azt gondolom, hogy minden nevelés elsősorban önnevelés: nem a másiktól kell várnom mindig minden megoldást, hanem elsősorban nekem kell tennem, és rajtam múlik, hogy akarom-e és abban kitartok bármilyen helyzetben, mert ez a hivatásom.
Kokas Gabriella riportjából
Kokas Gabriella riportjából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése