Berecz Erzsébet Mária Etel Ferences Szegénygondozó nővér
1928-ban születtem a Losonc melletti Tőrincsen, ahol húgommal és öcsémmel éltünk. Szüleim nagyon vallásos, egyszerű földműves emberek voltak. Hivatásom Szécsényhez kötődik, ahol anyukám ferences harmadrendiként sokszor járt az atyákhoz misére és engem is magával vitt. Egyik szentmise előtt láttam, hogy jön két nővér, és megdobbant a szívem. Rózsafüzérrel az oldalukon úgy néztek ki, mint Szent Ferenc. Egész misén őket néztem” – mesélte gyermekkori élményét Berecz Erzsébet.
„Mise után arra gondoltam, jó lenne velük találkozni, ezért utánuk mentem, és követtem őket egészen a zárdájukig. De mire odaértem, már becsukódott az ajtó. Becsöngettem, és félénken kértem a kedves nővért, hogy szeretnék a kápolnában imádkozni. Amikor Zsuzsanna nővér kikísért, megkérdezte: Nem szeretnél kedves nővér lenni? Ekkor boldogan válaszoltam: Igen, nagyon szeretnék ferences nővér lenni. Majd imádkozunk erre a szándékra- felelte. Ez a vágy ettől kezdve továbbra is bennem maradt” –emlékszik hivatásának kezdetére a nővér. Az általános iskola befejezése után otthon segített a szüleinek, majd kérte a fölvételét a rendbe. Miután betöltötte a tizenötödik évét, január 3-án belépett, és jelöltként rövidesen már Losoncra küldték a Szeretet Házba, ahol Asszumpta nővér volt a főnöknő. Nyáron Ludányba, az anyaházba került, és 1943. október 4-én, Szent Ferenc napján öltözött be. „Boldogan kezdtem meg az egy éves noviciátust Mária Franciska nővér vezetése mellett. Csodálatosan oktatott bennünket, égbe vitte a lelkünk boldogságát. 1944. október 4-én tettem le az első fogadalmat, de 1945-ben jött a háború. Amikor megjelentek az oroszok, az elöljáró azt mondta, aki akar, menjen haza! Viszont Budapestről harmincan érkeztek a házba, de ekkor már nagyon közelről hallottuk a lövéseket. A mosókonyhán dolgoztunk éppen, amikor az egyik lövés átfúródva a falon a ruhám szegélyét érintette. Ekkor lementünk a pincébe, levittük magunkkal a legszükségesebbeket, ruhát, párnát, személyes holmikat. Egy hosszú pincében rendezkedtünk be, ahol jól elfértünk. A fejünket kendővel bekötöttük, hogy öregebbeknek látszódjunk. A katonák betörtek hozzánk, keresték a férjünket, és azt mondogatták: Monaska, Monaska. Durván bántak velünk, belevilágítottak az arcunkba, és ekkor látták, hogy nem vagyunk öregek. Szerencsére az egyik tiszt utasította őket, hogy ne bántsanak minket.A házat át kellett nekik adni, amit az egyik szlovákul beszélő nővértársunk intézett velük. Amikor pár nap múlva vége lett a harcoknak, és felmentünk a szobánkba, láttuk, hogy teljesen kifosztottak minket. Elvitték az ágyneműt, ruhát, ami mozdítható volt, a kápolnában az imakönyveket a padlón elégették” – emlékszik a nehéz időkre a nővér. A katonák megengedték nekik, hogy a konyhában segítsenek a főzésben. Ők pucolták a zöldséget az ebédhez, ennek fejében ők is ehettek. Később román és orosz sebesülteket hoztak, de mivel orvos nem volt, így a nővérek ápolták, gondozták a betegeket, ahogy tudták. Amikor a háborúnak vége lett, a katonák elmentek, és Etel nővér boldogan folytatta a munkát Ludányban, egészen addig, míg 1947-ben Vácra nem helyezték. „Itt negyven idős betegeket négyen láttunk el, és külső gondozás is folyt. Nagyon szerettem a munkámat. Sokat dolgoztunk. A konyhán az egyik nővér üstben főzte az ebédet, mi mosóteknőben mostuk a ruhákat. Péteri József akkori püspök beszédeit szívesen hallgattuk, részt vettünk a székesegyházban a litánián, emlékszem egy papszentelésre is. Nagycsütörtökön szegény férfiaknak mosta meg a lábát a püspök úr.” 1949-ben a nővérnek Újpestre kellett mennie, ahol a városházán nyilvántartott betegekhez, rászorulókhoz kerékpárral jártak ki, családokhoz mentek takarítani, mosni. Itt hárman dolgoztak. Sok szegény egyszerű ember, kis viskókban, földes padlójú szobákban lakott. A nővérek kimeszelték, kisúrolták a házaikat. „1950 júniusában jött a szétszóratás. Egyetlen ruhát kaptunk. Aki tehette, hazautazott a családjához. Bár szegények voltunk, de édesapám szorgalmas ember lévén takaros házat épített. Szüleimet magyarságuk miatt Tőrincsről deportálták, és egy éjjel Litkére menekültek, majd Pomázon telepedtek le. Később néhány ingóságot magukkal hozhattak, és itt Pomázon svábok helyére tették őket. Egy kétszáz éves öreg épületet kaptak, és a legrosszabb földek jutottak nekik. Először segítettem a mezőgazdasági munkában, majd konyhalányként dolgoztam. Pomázon alakult egy háziipari szövetkezet, itt a szövődében kaptam munkát, de a vallásellenes hangulat miatt nem bírtam sokáig, eljöttem. 1954-ben titokban a budapesti Városmajori templomban az Úr Jézus és M. Franciska alapító anyánk jelenlétében tettem le az örökfogadalmat. 1957-ben hallottam a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetről, és hamarosan beléptem. Huszonöt évig árukiadóként dolgoztam a Síp utcai, majd a Guszev utcai részlegben. Minden nap Pomázról jártam be, ezért már nagyon korán el kellett indulnom, hogy részt vehessek a reggeli misén, és nyolc órakor elkezdhessem a munkát. A női rendek mellett többféle szerzetesrendből dolgoztak ott atyák is. Nem sokat kerestünk, de jó a légkör mindenért kárpótolt. Eleinte imádkoztunk, de később ezt betiltották, még a feszületet is levetették a falról. Később civilek is csatlakoztak hozzánk. Exportra dolgoztunk, gyártottunk fehérneműt, női blúzokat, bébi- és lányka ruhát. Kesztyű- és kötött részleg is működött, több terméket Oroszországba szállítottunk. A reverendagyártás rövid ideig működött, majd később megszűnt”- meséli a nővér a hétköznapokat. 1983-ban, ötvenöt évesen ment nyugdíjba, ekkor a háztartási munka mellett a kertben is adódott bőven tennivaló. Édesanyjával élt, mert édesapja már korábban meghalt. „A Jóisten áldjon meg, hogy ápolsz, de téged majd ki ápol?- kérdezte mindig édesanyám. Később Szentendrén a Betánia Idősek Napközi otthonában dolgoztam, ahol negyven-ötven ember részére osztottunk ebédet, melynek én voltam a felelőse. Megünnepeltük a farsangot, a névnapokat az idős gondozottakkal, virágzóélet folyt. Karácsony előtt megszerveztem a Szent Család szálláskeresést, időnként a sekrestyési teendőket is elláttam. Szerettem a híveket, eleinte négyen dolgoztunk nővérek, de végül egyedül maradtam. Ekkor még naponta látogattam a betegeket, de én is lerobbantam, és kórházba kerültem. Felépülésem után Nagyvenyimbe helyeztek, itt akkor még hat nővér lakott. Szemben a szobámmal található a kápolna, melynek gondozása és a szentmisére való előkészítése a feladatom. Nyolcvanhárom évesen nem mondom azt, hogy szeretem a szenvedést, de elfogadom. Érzem, hogy nagyon gyenge vagyok, ezért naponta kérem az Úristent, hogy adjon erőt és türelmet mindenhez. A jó Isten jóságát érzem, hogy mindig a javamat akarja. A húgom is itt lakik a házban, ő is segít. Vasárnaponként átmegyek a közeli templomba szentmisére, egyébként imával, olvasással töltöm az időmet, és várom az Égi Behívót” – fejezi be élettörténetét az aranyfogadalmas Berecz Erzsébet Mária Etel nővér.
*„Nagyvenyimben Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök is köszöntötte 2014. október 4-én, szombaton a 86 éves Mária Etel nővért, aki hetven évvel ezelőtt tett rendi fogadalmát erősítette meg a település templomában. Köszönettel tartozom a Jóistennek e szent hivatás kegyelméért foglalta össze érzéseit a 86 évesen is derűt és szeretetet sugárzó Mária Etel nővér a nagyvenyimi Szent Ferenc Szegénygondozó Nővérek Szeretetotthon lakója, aki barátai, tisztelői és rendtársai körében erősíthette meg hetven évvel ezelőtt tett rendi fogadalmát, a szombat délelőtti szentmisén, amelynek a település katolikus temploma adott helyet. Spányi Antal megyés püspök adta át Ferenc pápa apostoli áldását Etel nővérnek a templomban.” Feol
Forrás: PPEK / Rózsásné Kubányi Andrea: Hűséggel a megpróbáltatásokban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése