Amikor a csendről hallunk és arról, hogy mennyire szükségünk lenne rá, akkor ódzkodunk tőle. Mindennapos rohanás, állandó zaj és nyüzsgés. A csend valahogy ritkán szerepel ezek között.
Őszintén féltem a július közepei szentkúti lelkigyakorlattól, a csendtől, és ami a csendben rám vár. Mosolyogva gondolok vissza félelmeimre, hiszen már tudom, hogy a csendben maga Isten várt, így nincs mitől félni. A lelkigyakorlat nagyon jól fel volt építve, a témák napokra lebontva, minden nap közös szentmise, zsolozsma, délelőtt-délután előadás, elmélkedés és csend. Ez a csend azonban egyáltalán nem volt zavaró, vagy tömény. Volt benne kacsintás, mosoly, érintés. Segített tisztábban látni dolgokat, problémákat, felmerülő kérdéseket, megtalálni a hitet.
A hetet olyan közös programok színesítették, mint az agyagozás, lábmosási szertartás, liturgikus tánc, taizéi imaóra. 13 ember különböző vágyakkal, elképzelésekkel jött Szentkútra. Az utolsó közös élménymegosztásnál viszont mindenki csillogó szemekkel mesélt a tapasztalatairól, nehézségeiről, a kegyelmekről, amit a Jóistentől kaptunk. Nehéz szívvel, de megújult lélekkel utaztunk hazafelé.
Köszönöm ezt a hetet elsősorban a szegénygondozó nővéreknek, áldozatos munkájukat, hogy nem csak megszervezték és lebonyolították a lelkigyakorlatot, hanem ténylegesen részt vettek, jelen voltak. Köszönöm a kis csapat sokszínűségét és nyitottságát. De legfőképpen Istennek, hogy egész végig kézen fogva vezetett.
Lócskai Anikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése