Ferences környezetben a szegénység elsősorban egy személy, Szent Ferenc. Benne ölt testet s válik úgymond evangéliumi ontológiává. Keresztény az, aki szegény. Ferenc kilóg a születő ipari és kereskedelmi civilizáció keretéből. Agresszivitás nélkül ugyan, de hallani sem akar a pénz világáról, még akkor sem, ha a pénzhez nem tapad romlottság. Ferenc a semmiből élt, erre tanított, s kegyetlen élettapasztalata nyomán ezt erősítette meg végrendeletében. Szent Ferencben az jut szóhoz és testesül meg, hogy „nincs maradandó földi otthonunk”, s mégannyira sincs a ma kezdődő világban, amely az előzőhöz képest új normák szerint szerveződik. Ezt mondja ki Ferenc, miközben nemcsak a remeteség sivatagában, hanem e világ útjain, sőt a városokban is olyan életmódot folytat, amelynek semmi köze ahhoz, ami egyre inkább megszabja az emberek életét. Márpedig tanúskodását a szegénység mellett – élete végén, a La Verna hegyen átélt, egyszerre megfeszített és misztikus tapasztalatában – maga Krisztus erősíti és mondhatni, szenteli meg. Többről van tehát szó, mint csupán az evangélium melletti döntés egyik lehetőségéről, bár a szegénység a kérdés, La Verna hegyén kiderül, hogy valójában Krisztusról van szó. Krisztus személye tehát, ahogy ma mondanánk, „megkerülhetetlen” értelmezési kulcsnak bizonyul mindenfajta teológia, erkölcsi praxis és spirituális tapasztalat számára: egyaránt szemlélhető megváltó megtestesülése, örök eredete és kiemelt bibliai megnyilvánulásai felől. S válasszuk bármely nézőpontot, a teológia vagy misztikus és keresztre feszített teológia lesz, vagy semmilyen, ezek a vonásai szolgáltatják a tájékozódás kritériumait az új szellemi és társadalmi konjunktúrában. Meggyőződhetünk róla, ha szemügyre vesszük e teológia idő- és történelemszemléletét, de akár keresztény társadalom vagy emberképét is.
Mielőtt továbblépnénk, ki kell térnünk arra a drámai paradoxonra, amely Szent Ferenc tapasztalatának még a leginkább vitathatatlan mozzanatában is felismerhető a szegénység megvalósíthatatlan, ha a ferenci feltétlenséggel próbálják megélni. Az emberek még nem tartanak az idők végén, s ami egy vályogkunyhóban összegyülekező maroknyi tanítványnak elég, már nem az, ha a testvérek száma tömegnyire nő, már azért sem, mert a testvérek, egyébként Ferenchez hasonlóan, koruk gyermekei, azaz korántsem közömbös számukra a születő kultúra. Közösségük új, nem pedig több évszázadra visszatekintő szerzetesrend. Nem rendezkedhetik be másra, mint az új világra, s ez sajátos módon mutatkozik majd meg egy olyan kérdés kapcsán, amely az adott korban nagyon is modernnek számít, ami a leendő könyvekkel elsősorban a liturgikus könyvekkel, de ugyanígy a tankönyvekkel is? A ferences mozgalom rendkívüli nehézségeinek gyökerét már a Poverello, a Szegényke életében itt kell keresnünk, miféle vagyon, milyen anyagi vagy szellemi javak egyeztethetők össze a – krisztológiai lényegű – feltétlen szegénység szorgalmazásával? A kérdés megválaszolásában eleve két – nem irányzat, hiszen az lehetetlen, hanem fokozat különböztethető meg. Az egyiket, amely mérsékeltebb, Szent Bonaventura képviseli, a másikat, amely nem ismer megalkuvást, a „spirituálisok”, s mindkettő a teológiában is megjelenik.
Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete – Atlantisz Könyvkiadó, 1998, 182-184. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése