A hódítók Máriájától a szabadulás Máriájáig

 

Mária vallási magatartását gyönyörűen összefoglalja hálaéneke. Megtaláljuk benne Isten és önmaga értékelését, történelemszemléletét. Számára Isten: az Úr, a Megváltó, a Hatalmas, a Szent. Ő tette őt is naggyá, boldoggá minden nemzedék számára. Kiválasztotta, istenanyává tette, ez az ő értéke. Így alakult ki benne történelemszemlélete: Isten azokkal törődik, akikkel az emberek nem törődnek: az istenfélőkkel, az alázatosokkal, az éhezőkkel, választott népével. Számukra őrzi meg hűségét, irgalmát. Azokat viszont, akik magukban bíznak, maguk akarják intézni sorsukat, még mások kárára is - a gőgösöket, a hatalmasokat, a gazdagokat - tönkreteszi.

A hódító spanyolok magukkal vitték Máriát és tiszteletét Amerikába, ahol egyre inkább a szegények, a szabadulást várók Máriája lett...

Latin-Amerika népeinek mindennapjait áthatja "Mamita Virgen" (a Szűzanyácska). Mindenütt Mária-képek. Számtalanszor segélykiáltással fordulnak hozzá. Mondandójukat gyakran így fejezik be: "Ahogy Isten és a Szűz akarja". Minden országnak van Mária-kegyhelye. A nép számára egyszerűen ő az "anyai istenarc".

Első pillantásra ez a Mária-tisztelet a modern európainak túlzott és idegen, primitív és ízléstelen. Mégis ez a kapcsolat igazi, közvetlen, gyermeki kapcsolat az édesanyával. A hódítások idejében csak a hódítók házait díszítette a képe, szobra. Ők tartották védelmezőjüknek, királynőjüknek. Ezt a felfogást örökölték a későbbi uralkodó osztályok is. Hogyan tudott a háború Máriája az "anyai istenarc" Máriájává válni?

1521-ben Hernán Cortés elfoglalta az aztékok birodalmának fővárosát. Az emberek számára összedőlt a világ. Legyőzöttekké, jogtalan rabszolgákká válva, a hódítók által behurcolt betegségektől megtizedelve kezdtek bölcs vezetőik által párbeszédet az első misszionáriusokkal 1524-ben. Már csak ennyit mondhattak: "Hagyjatok meghalni, isteneink is halottak már. Még nem tudjuk elhinni, amit ti nekünk mondotok, még ha ezzel meg is sértünk benneteket... Ha itt maradunk, csak foglyok leszünk. Tegyetek velünk, amit akartok." Ennek a tragédiának áldozata az azték Cuauhtlatoatzin, akit később Juan Diegónak (1474-1548) neveztek. Neki jelent meg Szűz Mária 1531-ben a Mexikó közelében levő Tepeyac-hegyen egészen új alakban. Többé nem a hódítók fehér patrónája, hanem indián arcvonású asszony, aki így mutatkozik be Juan Diegónak: "Megváltónk, Urunk Jézus Krisztus szent anyja", és ezt kívánja: "Szeretném, ha itt egy hajlékot építenétek nekem, hogy benne szeretetemet és ragaszkodásomat, segítségemet és védelmemet megmutassam és megadjam. Én ugyanis jóságos anyátok vagyok, neked és az ország minden lakójának, akik hozzám folyamodnak és bíznak bennem. Itt akarom panaszaikat meghallgatni, ínségüket és szenvedésüket gyógyítani." Mária nem egy hódítónak jelent meg, hanem a legyőzöttekhez és kétségbeesettekhez megy, és mint egy közülük való, mint jóságos anyjuk, úgy mutatkozik meg. Mária a legyőzötteket is komolyan veszi. Jelenése helyéül éppen azt a hegyet választja, amelyen az azték "Nantzin"-t, a világ és az istenek anyját tisztelték, mielőtt meghódították őket.

Isten anyjának ez a képe egész Latin-Amerikában kiindulópontja lett Mária ábrázolásának és tiszteletének. Ő Jézus Krisztus evangéliumát szorosan összekapcsolja a világgal, a történelemmel és az emberek mindennapi életével. A latin-amerikai püspökök teljes összejövete­lükön (Pueblo, 1979) így nyilatkoztak: "Az Evangélium testet öltött népeinkben, egyesít bennünket történelmi és kulturális eredetiségben, amit Latin-Amerikának ismerünk. Ezt az önazonosságot világosan a guadalupei Mária arca jelképezi. Az egyház ma újra Máriához fordul, hogy az Evangélium mindinkább Latin-Amerika szívévé váljon. Ez Mária órája, egy új pünkösdé, amelyben imájával részt vesz, és a Szentlélek vezetésével az egyház zarándokútjának új szakaszát kezdi." Mária és a latin-amerikai nép történelmének új és modern dimenzióját a bázisközösségekben nyerte el. Ezek pedig Mária hálaénekének szellemében élnek és működnek.

Imádkozzunk, hogy mindenütt rátaláljanak Máriára!

Suhajda Lajos SVD
forrás: Új Ember Magazin