Aki azt a bizonyos egyet kéri az Úrtól, és állhatatosán keresi, meg is kapja, ha kételkedés és aggodalom nélkül kéri, és nem fél, hogy kárára lesz, amikor elnyeri, hiszen enélkül bármit is kapjon, semmi sem elégíti ki teljesen. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy mindörökre örvendezünk az Úr színe látásának halhatatlan és romolhatatlan testben, lélekben. E miatt az egy miatt kell sürgetnünk és kérnünk illő módon minden mást. Aki ezt az egyet elnyerte, az mindent el nyert, amit csak akart, hiszen ott már mást nem is akarhat. Ott nem lehet semmi olyan, ami nem odaülő.
Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságunkban szomjazzuk, amíg reményben élünk. Most még ugyanis remélünk, és nem a szemlélés állapotában élünk, hanem annak védőszárnyai oltalmában, aki előtt minden vágyunk ismeretes, hogy megittasodjunk háza gazdagságától, és igyunk gyönyörűségének patakjából, minthogy nála van az élet forrása, és az ő fényében látjuk meg az igazi fényt (vö. Zsolt 35, 8-10). Ekkor minden vágyunkat teljesen betöltik e javak, és ezentúl már semmit sem kell sóhajtozva keresnünk, hanem csak annak örvendezünk, amit elértünk.
Minthogy ez már maga az a béke, amely felülmúl minden értelmet, ezért tehát nem is tudjuk pontosan, hogy mit is kérünk az imádságunkban. Amit ugyanis el sem tudunk gondolni, hogy milyen, arról tényleg nem tudjuk, hogy milyen. Ha pedig ezzel kapcsolatban bármi is felvetődik gondolatunkban, azt rögtön visszautasítjuk, elvetjük, kevésnek tartjuk, mert nyomban belátjuk, hogy ez nem az, amit keresünk, jóllehet még mi sem tudjuk, hogy az milyen.
Van tehát bennünk — hogy úgy mondjam — egy bölcs oktalanság, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyengeségünkben. Erről vall az Apostol, amikor így beszél: Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosán. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mivel Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8, 25- 27).
Ezt a következőképp kell értenünk: Ne gondoljuk azt, hogy esetleg a Isten Szentlelke — alti változhatat- lan Isten a Szentháromságban és egy Isten az Atyával és a Fiúval — úgy járna közben a hívekért, mintha ő nem lenne Isten. Ezért mondja az Apostol: közbenjár a szentekért, hiszen a közbenjárása szentté teszi őket, de az is írva van: Az Úr, a te Istened próbára fog tenni benneteket, hogy megtudja, csakugyan szeretitek-e őt (MTörv 13, 4), vagyis azt akarja, hogy tudatára ébredjetek annak, hogy igazán szeretitek-e Istent. Tehát szavakba nem önthető sóhajtozásokkal serkenti a híveket is a közbenjárásra, lelkük mélyébe vágyakozást önt az eddig ismeretlen, felülmúlhatatlan valóság után, amit reményteljes türelemmel várunk. Ámde miként szólhatnánk arról, amit úgy kívánunk, hogy nem ismerjük? Mert ha egyáltalán nem ismernénk, nem is vágyódnánk rá; másfelől, ha már látnánk, akkor sem vágyakoznánk utána, és nem keresnénk sóhajtozva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése