Krisztus: az Alfa és Ómega, az első és utolsó

A II. vatikáni zsinat Gaudium ét spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstítúciójából

A földi és a mennyei ország egymásba fonódását csak hittel lehet felfogni, sőt titka is marad annak az emberi történelemnek, amelyet a bűn mindaddig zavarossá tesz, amíg teljesen föl nem tárul Isten gyermekeinek dicsősége.

Amikor az Egyház a maga üdvözítő feladatában fáradozik, az isteni életet közvetíti az embernek, de ezenfelül annak visszaverődő fényét is szétsugározza az egész világban. Teszi ezt elsősorban azzal, hogy orvosolja és magasabb rendűvé teszi a személy méltóságát, erősíti a társadalom kötelékeit, és mélyebb értelmet és jelentőséget ad az emberek mindennapi tevékenységének. Ezért úgy véli az Egyház, hogy mind egyes tagjai, mind pedig a maga egész közössége által sokban gazdagíthatja a nagy emberi családot, történelmét emberibbé teheti.

Az Egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy eljöjjön az Isten országa, és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása idején a nagy embercsaládnak, abból származik, hogy az Egyház az üdvösség egyetemes szakramentuma, vagyis feltárja és a jelenben hatékony erővé teszi Istenünk emberszeretetének misztériumát.

Isten Igéje ugyanis, áld által lett minden, maga is testet öltött, hogy mint a tökéletes Ember, mindenkit üdvözítsen, és egybekapcsolja az egész mindenséget. Urunk a célja az emberi történelemnek, az a pont, amelyben a történelem és a civilizáció vágyai találkoznak. Ő az emberiség középpontja, minden szív öröme és sóvárgásainak beteljesedése őt támasztotta fel az Atya a halálból, őt dicsőítette meg, és ültette jobbjára, megtéve élők és holtak bírájává. Az ő Lelke éltet és egyesít minket, amíg zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, hiszen az az Atya szeretetének és tervének teljesen megfelel, hogy Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van (Ef l, 10).

Maga az Úr mondja: Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalom, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég (Jel 22, 12-13).

A Világosság minden embert megvilágosít

Szent Hitvalló Maximus apát Thalassiusnak ajánlott „Vizsgálódások" című munkájából

A tartóra helyezett fáklya az Atyától kapott igazi világosság, amely minden e világra jövő embert megvilágosít (Jn l, 9): a mi Urunk, Jézus Krisztus, alti közülünk való, és miután emberi természetünket magára vette, nemcsak világosságnak nevezték, hanem azzá is lett. Hiszen természeténél fogva ő az Atya Bölcsessége és Igéje, Isten Egyházában őt hirdetik a hit buzgó megvallásával; és a parancsok megtartásából folyó erényes életformával a pogányok előtt is felmagasztosul, és fényeskedik; megvilágosítja mindazokat, akik a házban (azaz ebben a világban) vannak, mint ahogy maga az Isten Igéje is mondja az egyik helyen: Senki sem gyújt világot azért, hogy a véka alá tegye, hanem a tartóra, hogy világítson mindazoknak, akik a házban vannak (vö. Mt 5, 15). Maga nevezte önmagát világosságnak, aki bár természeténél fogva Isten, de adakozó jóságából emberré lett.

Úgy gondolom, hogy ezt a nagy Dávid is felismerte, mert az Urat világosságnak nevezte e szavakkal: Nagyszerű lámpás a te igéd lábam előtt, ösvényemen csak e2 világít (Zsolt 118, 105). Olyan ugyanis az én Megváltóm és Istenem, hogy elűzi a tudatlanság és vétek sötétjét; ezért nevezte őt a Szentírás is világosságnak.

Egyedül csak ő lett mindenki számára az üdvösség útja, aki mint világosság elűzte a tudatlanság homályát, megszüntette a gonoszság és a vétek sötétségét: erejével és tudásával az Atyához vezeti azokat, akik az isteni parancsok megtartásával mint az igazság útját, őt követik, és a szívükbe is fogadják. Az Anyaszentegyházat nevezte annak a lámpatartónak, amelyben az igehirdetés révén világoskodik Isten igéje, és mindazokat, akik ebben a világban, mint valami házban tartózkodnak, az igazság fényével ragyogja be, és eltölti mindegyikük lelkét Isten ismeretével.

Semmiképpen sem tűri az ige, hogy valamely véka alá rejtsék, hanem inkább azt akarja, hogy magas tartóra tegyék, az Egyház nagy ékességére legyen. Ameddig ugyanis a törvény betűje, mint egy véka akadályozza az igét a megvilágosításban, addig megfoszt mindenkit az örök világosságtól. Az ige ugyanis nem nyújthat lelki világosságot azok számára, akik nem akarják levetkőzni annak a puszta érzékelhető értelmét, amely csalóka, csupán tévedésre képes, és csak a testtel rokon dolgok sorvasztó és halált hozó erejét tudja felfogni. Csak akkor nyújt lelki világosságot az ige, ha a tartóra helyezik, tudniillik ha az Egyháznak a szellemi és lelki értelemben vett istentiszteletébe, hogy mindenkinek világítson.

A betű ugyanis, ha lelkileg meg nem értjük, csali annyi értelmet hordoz, amennyit kimondásával körülhatárolunk. A leírtaknak igazi hatóerejét a betű nem engedi a lelkünkbe hatolni.

Ha meggyújtjuk a szemlélődés és az istentisztelet világosságát (tudniillik azt az értelmet, amely a tudás számára gyújt fényt), ne tegyük véka alá, nehogy elzárjuk a bölcsesség kimeríthetetlen erejét a puszta betűkkel, és így bűnösökké váljunk. Tegyük inkább a tartóra (azaz az Anyaszentegyházra), ahol magas helye lesz az igazi világosságnak, és akkor úgy világít majd mindenki előtt, mint az isteni tanítások fáklyája.

Az Úr imádsága.

Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

Nekünk, embereknek van szükségünk a szavakra, amelyek figyelmeztetnek és ráébresztenek bennünket, hogy mit kérjünk. Ne higgyük, hogy az Úrnak kell tudtul adnunk valamit, vagy hogy rábírhatjuk elhatározása megváltoztatására.

Amikor tehát azt mondjuk: Szenteltessék meg a te neved (Mt 6, 9 sköv.), akkor mi magunkat figyelmeztetjük, azt kívánva, hogy Isten mindenkor szent nevét az emberek ne gyalázzák, hanem ők is szentnek tartsák, hiszen ez nem Istennek, hanem az embereknek válik javára.

Továbbá ebben a kérésben: Jöjjön el a te országod — amely úgyis biztosan eljön, akár akarjuk, akár nem —, éppen az Isten országa iránti vágyakozásunkat akarjuk úgy felkelteni, hogy jöjjön el az a mi számunkra is, és mi is méltók legyünk uralkodni benne.

Amidőn pedig így imádkozunk: Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is, mi magunknak kérünk olyan engedelmességet, hogy bennünk úgy valósuljon meg az ő akarata, mint az angyaloknál a mennyben.

Amikor azt mondjuk: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, akkor ebben a ma azt jelzi, hogy a maga idején. Kérjük egyrészt a megélhetésünkhöz szükséges dolgokat, és mindezt — egybefoglalva a köztük legkiválóbbnak a nevén — kenyérnek mondjuk, másrészt pedig kérjük a jelen földi életben a hívek számára szükséges szentséget is, amely azonban nem e világi boldogulásunkhoz elérésére szükséges, hanem a boldog örök élet elnyeréséhez.

Azzal, hogy mondjuk: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, arra figyelmeztetjük magunkat, hogy egyrészt mi mit kérjünk, másrészt pedig, hogy nekünk mit kell megtennünk, hogy azt méltók legyünk elnyerni.

Amikor pedig így imádkozunk: Ne vígy minket kísértésbe, akkor mi magunkat figyelmeztetjük annak kérésére, hogy Isten ne vonja meg tőlünk segítségét, nehogy a gonosz lelkektől rászedve és zaklatva beleegyezzünk valami kísértésbe, vagy elbukjunk benne.

Végül pedig, amikor így könyörgünk: Szabadíts meg a gonosztól, arra irányítjuk gondolatunkat, hogy földi életünk nem annyira jó, hogy semmi bajunk se lehetne. Ez az utolsó helyen van az Úr imádságában, mert oly tág értelmű, hogy a keresztény ember — ha bármilyen megpróbáltatásba is kerül — ezzel a könyörgéssel öntse ki fájdalmát, ezzel hullassa könnyeit, ezzel kezdje, ezt ismételgesse, és ezzel is fejezze be imádságát. Az imádságnak ezt az elmondott szövegét meg kell tanulnunk.

Imádkozzunk bár akármilyen más szavakkal, amelyeket imádságos lelkünk érzése akár előre megformál, hogy kifejezze a kérését, akár pedig imádság közben figyel fel rá, hogy áhítata növekedjék, akkor is ugyanazt imádkozzuk, ami már benne van a Úr imádságában, ha helyesen és Istennek tetszőén imádkozunk. Viszont mindaz, aki olyasvalamiért imádkozik, amit ezzel az evangéliumi imádsággal nem lehet kapcsolatba hozni, nem tilosán imádkozik, de nagyon emberi módon. Sőt nem is tudom, hogy ne tilos imádkozásnak mondjam-e, hiszen azoknak, akik a Szentlélekben már újjászülettek, csak lélek szerint illik imádkozniuk!

„Mit tettél velem?"

II. János Pál sosem szedett
fájdalomcsillapítókat, az utolsó időszakban
sem. Pedig ekkor már semmit nem tudott
magától megtenni, kerekesszékhez volt
kötve, és egy idő után már csak nagyon
halkan tudott beszélni is, és sokszor a légzés
is nehézséget okozott neki. Utolsó napjaiban,
miután gégemetszést kellett végrehajtani
rajta, az altatásból felébredve rádöbbent,
hogy nem tud többé beszélni. Egy papírra
azt írta ekkor: „Mit tettél velem? Totus tuus”.
(Magyar Kurír 2010. 05. 1.)

„Hozzatok áldozatot,"

„Hozzatok áldozatot, és lépjetek az Úr csarnokába, imádjátok az Urat szent, ünnepi díszben!” Amikor az elmúlt évi főbúcsúnk előestéjén, augusztus 13-án a 95. zsoltár e részletét jelöltük meg a 2012. évi búcsús év mottójaként, nem számítottunk arra, hogy az egyházi és a társadalmi élet eseményei oly aktuálissá teszik ezeket a sorokat, mint ahogy ezt ma látjuk.
Hozzatok áldozatot! A benzinárak emelkedése, valamint a sok-sok anyagi korlát és teher miatt a zarándokoknak ma valóban áldozatvállalást jelent útnak indulni, többeknek pedig hónapokon át spórolniuk kell azért, hogy eljuthassanak nemzeti kegyhelyünkre. És mégis egyre több zarándok látogat el hozzánk az ország déli és nyugati vidékeiről vagy a keleti országrészből. Ezt tapasztalva a szentmisében, a felajánláskor mondott szavak jutnak eszembe: „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot, nevének dicséretére és az egész Anyaszentegyház javára”. Igen, hiszen Krisztus keresztáldozatának megújításához a hívek saját áldozatvállalásaikkal csatlakoznak, mintegy válaszként arra, hogy Krisztus is saját áldozatával csatlakozik hozzánk. Így lesz ő az „úton járók eledele.” De ugyanakkor egy-egy zarándokút megdicsőíti az Istent, és javára válik az egyháznak. Megdicsőíti, mert a búcsúsok azt a pénzt, időt, amit mások szórakozásra vagy pazarlásra szánnak, a búcsújárásra fordítják. Mindez pedig a hívő közösség javára válik, mivel a bűnbánatban és imádságban megújult emberek élő kövekként épülnek be Krisztus testébe, az egyházba, amely az üdvösség jele és eszköze e világban. Húsvét éjszakáján erre utalt Szentatyánk, amikor arról elmélkedett, hogy a húsvéti gyertya miként jeleníti meg az egyházat. „Ez a fény az áldozat erejében világít. A gyertya lángja egyben tűz. A tűz olyan erő, olyan hatalom, amely átalakítja a világot. A tűz meleget ad. Krisztus, a világosság, egyben tűz, láng, amely elégeti a rosszat, átalakítva ezáltal a világot és minket is. (…) Az egyházban pedig a hívők élő közösségének együttműködése hasonlít a méhek munkájára. Építi a világosság közösségét. A húsvéti gyertyában így utalást láthatunk saját magunkra, szeretetközösségünkre az egyház közösségében, amely azért létezik, hogy Krisztus világossága beragyoghassa a világot.” Lépjetek az Úr csarnokába! – Vagyis nyissátok meg a hit kapuit, amelyre XVI. Benedek pápa hívott meg bennünket a hit évének előkészítése kapcsán. Az Úr csarnoka egyszerre jeleníti meg a templomot és az egyházat, ezért Mátraverebély- Szentkúti Nemzeti Kegyhelyünk ebben az évben különösképpen is az Úr csarnoka, az egyházzal való élő találkozás színhelye szeretne lenni, ahol a Szűzanya közbenjárására megszületik bennünk az a mély tapasztalat, mely egyértelművé teszi számunkra: Isten a szeretet és az irgalom teljessége. „A hit ugyanis a kapott szeretet tapasztalatából növekszik akkor, ha a kegyelem és öröm tapasztalatával közlik…” (Porta fidei). Imádjátok az Urat szent ünnepi díszben! A Jelenések könyvében ez az ünnepi dísz az a fehér ruha, amelyet a Bárány vérében mostak tisztára a vértanúk és a megváltottak, akik követik a Bárányt.
A szentségek, a mély bűnbánat, a különféle liturgikus események, valamint a népi ájtatosságok – a maguk sajátos kifejezőeszközeikkel – ahhoz segítenek hozzá bennünket, hogy újra magunkra öltsük Krisztust, és megmaradjunk szeretetében. Ugyanis „a hit csak a hit aktusában növekszik és erősödik; a saját életünk felőli bizonyosságra nincs más út, mint az egyre fokozódó ráhagyatkozás egy olyan szeretet kezére, amely mindig nagyobbnak bizonyul, mert Istenből ered” (vö. Porta fidei). Hozzunk tehát áldozatot idén is! Zarándokoljunk el nemzeti kegyhelyünkre, Mátraverebély- Szentkútra, ahol Isten számunkra – és reményeink szerint bennünk is – megnyitja a hit kapuját, amely elvezet ahhoz a Krisztushoz, aki a Szűzanya által embertestet öltött. Isten Fia Mária által született e világra, és ő az, aki ezen a szent helyen a Szent Szűz anyai arcának felragyogtatásával lépteinket a békesség útjára irányítja!

fr. Kálmán Peregrin ofm

forrás: Szentkút lapja 2012/1

Korábbi lelkigyakorlatokról, valamint a nővérektől tanúságtételeket olvashatsz

A blogra folyamatosan felkerülő anyagokból ide gyűjtöttem azokat melyek korábbi a Ferences Szegénygondozó Nővérek által tartott lelkigyakorlatokról szólnak olyanoktól, akik ezen részt vettek, vagy a nővér aki épp tartotta. De azokat az írásokat is megtaláljátok melyek a nővérek hivatásuk történetét, tanúságtételét mutatja be. Igyekeztem úgy összeállítani az anyagot, hogy a kereső lányok megtalálhassák hivatásukhoz, Isten keresésükhöz a válaszokat. Valamint ezek a beszámolók, személyes tapasztalatok, örömteli visszajelzések is. Arra utalnak, hogy a hivatástisztázó lelkigyakorlaton minden jó megeshet azzal aki ezen részt vesz. Van olyan, aki már tudja, hogy mi a hivatása és eleve így érkezik, de van akinek éppen ez kell hozzá, hogy ráébredjen melyik út az övé. De egy biztos ez a hét közelebb visz Isten és önmagam megismeréséhez melyhez a Ferences Szegénygondozó Nővérek hozzá teszik a maguk varázsát, közvetlenségüket, ide vágó kérdéseiket, melyek előmozdítanak bennünk a lelkünkben egy olyan hatást amivel közelebb kerülünk egymáshoz, az Úrhoz. 

Tanúságtételek:
Egy hivatás tisztázódásának története
„Mert nem azáltal tökéletesedünk, amit teszünk, hanem azáltal, ami velünk tétetik!”  
Hivatások vasárnapja április 29. 
Felismerted már a hivatásodat? 
A nővérek lelkigyakorlatán voltam... 
M. Veronika nővér beszámolója a hivatástisztázó lelkigyakorlatról  
Mit jelentett számomra a fogadalomújítás?  
Mi ad erőt a Szegénygondozó Nővéreknek?  
Mit jelent számomra a Betániában dolgozni?
Jubiláns Eszter nővérünk
Február 2.-a a szerzetesi hivatásokért való imanap - M. Klarissza nővér gondolatai  
M. Klára nővér: "Nagy szüksége van erre a világnak..."  
Hogyan lehet a 21. században olyan életet vállalni, amelyből hiányzik az önérvényesítés a divat, a pénz, a hatalom?
M. Ágnes: Örökfogadalom, mint válasz egy meghívásra  
M. Klarissza nővér hivatása I. rész 
M. Klarissza nővér hivatása II. rész 
M. Klarissza nővér hivatása III. rész 
M. Klarissza nővér hivatása IV. rész 
M. Klarissza nővér hivatása V. rész

"Ez engem felszabadított"

     Számos pozitív visszajelzést halottam a Fülöp kurzusról, ezért nagyon vágytam arra, hogy egyszer én is részt vehessek egy ilyen kurzuson. Két héttel ezelőttig valahogy rajtam kívül álló okokból ez nem tudott megvalósulni. De eljött a megfelelő alkalom, a Ferencesek szervezésében vehettem részt ezen a hétvégén, ami már önmagában nagy öröm volt! Azzal a vággyal mentem el, hogy nagyon szeretném ha az Isten kapcsolatom személyesebb lehetne, hogy a Szentlélek vezetésére jobban oda tudjak figyelni és bátran meg is tegyem amire indít!

    Mindehhez úgy érzem hozzá segített ez a hétvége! Tanítások, melyek szóltak hitünk alapjairól: az Isten irántunk való mélységes szeretetéről, bűnösségünkről, amellyel elszakítjuk magunkat ettől a szeretettől, hitről, a megváltásról, a Szentlélek működéséről. De még arról is, hogy milyen módon éljük meg Istengyermeki voltunkat a közösségben! Sok minden volt ami megérintett, de talán amit kiemelnék, az a bűnösségem! Ezen a témán azt hiszem olyan sokat még nem gondolkodtam, de itt végig gondoltam mit is jelent ez. Az Isten az Ő irgalmasságában ezzel a bűnös természettel együtt amink van, nagyon szeret! Így még inkább fontos, hogy bűnösségem tudatában elé álljak és mutassam meg neki a gyógyításra szoruló felemet és kérjem az Ő bocsánatát, gyógyító erejét! Ez engem felszabadított, mert arra jöttem rá, hogy a sebeimen keresztül lehet egy mélyebb, egy személyesebb kapcsolat az Istennel, egy olyan kapcsolat aminek reményében elmentem erre a kurzusra!

    Ami számomra még nagyon jó tapasztalat volt, hogy igazából senkit nem ismertem, de ez alatt a hétvége alatt egy jó kis csapat kovácsolódott össze, akik közül néhánnyal a kapcsolatot is szeretném megtartani! Azért lehetett könnyen megvalósítanunk, mert nagyon felszabadultak és nyitottak tudtunk lenni mind Isten felé, mind egymás felé!

  Fontosnak tartottam leírni, meg is osztani az élményeimet, tapasztalatomat a kurzusról, mert soha nem tudhatjuk, hogy a jó Isten hol és mikor készít számunkra találkozási lehetőséget az Ő végtelen szeretetével! Lehet, hogy odahaza egy elmélkedés alkalmával, feladataim közben. De az is lehet, hogy másnak is szükséges lehet egy ilyen kurzusra, ahol élővé válhat újra ez a kapcsolat!

   Pax et bonum!  Lúcia nővér

Egykor Budafokon telepedtek le a Ferences Szegénygondozó Nővérek

Mária Lujza, Mária Amália és Mária Véna nővérek 1934. január 5-én érkeznek Budafokra érseki kihelyezéssel, Poós Rezső apátplébános és Záborszky Nándor polgármester kérésére. Folláth Ádám házában kapnak először szállást. A polgármesteri hivatallal egyeztetve kezdik munkájukat. Mintegy 200 környezettanulmányt készítenek, s a segélyező bizottság a polgármester elnöklete alatt állítja össze a segélyezendők listáját. A nővérek kijárnak a házakhoz, mosnak, takarítanak a szegény öregekre, kifestik, az is előfordul, hogy kimázolják a lakást. Poós apáttól átveszik tehát a szegénygondozást. (Ekkor ugyanis az egyházközségnek volt szegényalapja is, s a Kossuth Lajos u. 26-ban a plébánia asszonyai adtak ebédet a rászorulóknak.) A szegénygondozó nővérek a helyi tanítónők segítségével kartotékot vezetnek a segélyezendők részére végzendő feladatokról. A város előkelő hölgyei Záborszky Nándorné (a polgármester felesége) elnökletével rendszeresen gyűjtenek – felekezeti különbség nélkül – a szegénygondozás céljára. A nővérek arra biztatják a híveket, hogy amit a koldusoknak adnának, nekik adják, mert ők vállalják a koldusok gondozását is. Mivel nincs külön kápolnájuk, még 1934-ben átveszik a Péter-Pál kápolnát, amit később felújítanak. Amikor az SZDP részéről támadás éri őket, Pentz Károly veszi védelmébe a nővéreket: „Hogy mit dolgoznak, és mit szenvednek a szegénygondozók, Réder [helyi SZDP-vezető] is tudhatja. Budafokon az egyházak között olyan nagy a harmónia, mint sehol az országban.” Fischer Jakab pedig így védi meg őket: „Azok, akikről szó van, olyan munkát is végeznek, amire munkásasszony nem vállalkozik.” Az egyházközségi Szociális Missziós Társulatban, melynek 20 éven át elnöknője Prokópius Nándorné, a nővérek által vásárolt anyagokból ruhákat varrnak a szegényeknek, ezek mellé a nővérek még cipőket is beszereznek. 1936-ban nyitják meg a szegény gyerekek számára ingyenes napközi otthonukat, melyet Mária Ambrózia nővér vezet. 1938. szeptember 23-án a Pest megyei polgármesterek látogatják meg a napközi otthont, amely berendezésében s az ellátás tekintetében is Budafok városnak nem kis büszkesége. 1939-ben Mária Boromea nővért Beregszászra invitálják, hogy ott a szegénygondozást megszervezze. Budafoki Ferences Mária Gondozó Nővérek Háztörténete (1934-1947) Kézirat. (Budafok-Felsővárosi Plébánia Irattára.)

A népkonyhán 500 személyre főznek, ezek közé beszámítják a romokat eltakarító munkaszolgálatosokat, s a fel nem robbant bombákat felszedő fegyenceket is. 1945. november 1-ig a Szegényházban élők mellett az ún. külső szegények is kaptak napi egy tál ételt. 

Szent Ferenc leányai – a szegénygondozó nővérek – szeretetházukba minden üldözöttet befogadtak: „a háború viszontagságai erősen hullámoztak a ház körül, de az áldozatos munkát vállalók türelme és jósága vele növekedett. Az otthon menedéket adott elmenekült családok hátra maradt öreg hozzátartozóinak, a háborús gyűrű szűkítésével megbolygatott családtagoknak, munkaszolgálatos – háborúktól betegség miatt elmaradt – zsidóknak, sebesült német katonának, a legszentebb kommunizmusban magához ölelve minden szenvedő idesodort embert.

A "modern" jó pásztor

Jézus mindenben előttünk jár, és gondja van ránk. Ő szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy így az utat is megmutassa, amelyen földi életünk során járnunk kell. Ahová ugyanis Ő eljutott, oda követjük mi is. Ahhoz, hogy felismerjük a bennünket hívő pásztor hangját, önmagunkat is ismerni kell. Vagyis bevallani hibáinkat, és elszántan küzdeni ellenük. Jézus rajtunk tartja a szemét. Nem lehetnek "ferde" útjaink. A pásztor az elveszett juhot is megkeresi, de fontos az én szabadságom is, amellyel elfogadom az Ő irgalmas szeretetét, és visszatérek a közösséghez. Egy alkalommal Makó környékén, Kopáncspusztán egy "modern" pásztorral találkoztam. A birkái elcsatangoltak, s mivel barátaimmal a közelben táboroztam, meghívott, hogy kísérjem el a "birkafelderítő útra". Beültünk a zsigulijába (a "modern" pásztor már autóval jár), és a sík és nyílt terepen haladtunk lassan előre, a lehetséges irány felé, ahol a birkák magukra hagyatva lehettek. És lám, több száz méter után egyik-másik mélyedésben fel is fedeztük az állatokat, akik ellenkezés nélkül hagyták, hogy a pásztor betegye őket a csomagtartóba. Miután három birkával megtelt a csomagtartó, s volt még egy negyedik állat is, szemem előtt megelevenedve láttam Jézus példabeszédét a jó pásztorról, mivel a modern pásztor sem tehetett mást, a nyakába emelte az elfáradt birkát, engem pedig megkért, hogy vigyem vissza a karámhoz a kocsiját a csomagtartóban lévő állatokkal. Így értettem meg, hogy ez a mi keresztényi feladatunk is: embertársainkat segíteni, hordozni bajaikat, bánatukat, mert csak ez tudja meggyógyítani sebeiket....

Kránitz Mihály:
A lélek útja a Fény felé c. kötetből

Ne féljetek válaszolni hivatásotokra!

 Ne féljetek attól, hogy szüntelenül visszatérjetek Krisztushoz, az élet Forrásához! Kifejezve az õ bizalmát, Jézus felétek fordítja tekintetét és meghív titeket arra, hogy a létetekkel tegyetek valami jót, tegyétek gyümölcsözõvé azokat a talentumokat, amiket rátok bízott, hogy szolgáljátok az Egyházat és a testvéreiteket, és építsetek egy szolidárisabb, igazabb és békésebb társadalmat. Krisztus arra hív titeket, hogy helyezzétek vissza belé bizalmatokat és kövessétek õt a házasság útján, a papság és a megszentelt élet útján. Ne féljetek a szívetek csendjében meghallgatni az Urat, aki szól hozzátok!
 (II. János Pál pápa beszéde a fiatalokhoz Rouenben - 2000. április 14.)

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Ferences Szegénygondozó Nővérek szervezésében 2012

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Ferences Szegénygondozó Nővérek szervezésében Mátraverebély - Szentkúton július 16-21-ig, jelentkezés július 5-ig. Szeretettel hívnak a nővérek 17 és 35 év közötti hajadon lányokat, akik még nem döntöttek vagy még nem tudnak dönteni életállapotukkal kapcsolatban; nemcsak azokat várják, akik szerzetesi hivatásban gondolkodnak, hanem azokat is, akik házasságra, családra vágynak. A nővérek közvetlenek, jó kedélyűek és teljes mértékben nyitottak a jelentkezők felé. Jelentkezéssel kapcsolatos elérhetőség, ahova a kérdéseket is lehet címezni: ersek.anna1@gmail.com vagy a telefonos elérhetőség: 32/370-639. Korábbi lelkigyakorlatokról, valamint a nővérektől tanúságtételeket olvashatsz a http://hivatas.blogspot.com oldalon.

Teljesen a tied

Boldog II. János Pál nyilvánosságra hozott, 2000-ben lezárt hivatalos végrendeletében több mint tízszer fejezte ki elkötelezettségét a Madonna iránt. Többek között ekként: „Halálom pillanatát, csakúgy, mint életem minden percét, Megváltónk anyjának a kezébe helyezem le. Totus Tuus (Teljesen a tied).” „Az anyai kezekre hagyom mindazt és mindazokat, akikkel a Szent Szűz összekötötte az életemet és elhívatásomat. Ezekbe a kezekbe helyezem az egyházat, a szülőhazámat és a teljes emberiséget.” „Az egyház győzelme Mária által elért győzelem lesz…”

Isten lelke lebegett a vizek fölött

Kezdetben, amikor Isten az eget és a földet teremtette — úgymond a Szentírás — Isten lelke lebegett a vizek fölött (Tér l, 2). Vajon az, aki ott lebegett a vizek fölött, nem volt tevékeny? Vedd tudomásul, hogy működött már magában a világ teremtésében is, hiszen azt mondja a Prófé­ta: Az egek az Úr szavára lettek, csillagseregüket az 5 ajka lehelte (Zsolt 32, 6). Mindkét tény a Szentírás bizonyságán nyugszik: az is, hogy lebegett, az is, hogy működött. Hogy ott lebegett, azt Mózes mondja; hogy ott működött, azt Dávid bizonyítja.

Mi a legfőbb parancs?

Mi a legfőbb parancs? Jézus korában körülbelül 600 parancs és tilalom közül kellett kiválasztani a legfőbb parancsot. A farizeusi magatartás azt is jelentette, hogy az apróságokban elvesző parancsokat fontosabbnak ítélték meg, mint Isten parancsait. Például: kézmosás étkezés előtt, vagy a mentából, köményből felajánlott áldozat fontosabb volt, mint az irgalmasság és az emberek iránti jóakarat. Az Úr Jézus ezt mondja: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erőddel. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Miért kell ezt megtennünk? Mert amint a közmondás mondja: A nemesi származás kötelez. A mi lelkünkön ott van a nemesi származás jele: a kálvária vérének, a pünkösd Lelkének jegye. Rólunk mondta Krisztus: "Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága." (Mt 5:16)

Krisztus és a kereszt, ketten

Ne félj!

a szálláshely II. János Pál pápa nevét vette fel.

II. János Pál utolsó útja Lourdes-be vezetett. Úgy zarándokolt oda, mint a többi beteg ember, aki kegyelemért, a Szűzanya közbenjárásáért esedezik. Szokás szerint egy előkelő helyen akarták elszállásolni, de
ő azt kérte, szeretne a betegek között megpihenni, s egy puritán, egyszerű betegszálláson készítsenek neki hálóhelyet, közel a gyógyforráshoz. Így is történt. Bizonyára beszélgetett is ott a betegekkel. Mindig az egyszerű emberek közelségére vágyott. Mikor 2006 őszén Lourdes-ban jártam, s láttam ezt a betegszállást, már egy francia
nyelvű tábla hirdette, hogy a szálláshely II. János Pál pápa nevét vette fel.

Toldi Éva

"Hiszem, hogy Megváltóm él és az utolsó napon életre kelt."

Jézus hitünk egyik igazságára, a test feltámadására tanít bennünket. A szadduceusok nem hittek a feltámadásban, és érvelésüket Mózes törvényével akarták alátámasztani. Jézus ugyancsak az Ószövetségből kiindulva cáfolja állításukat. Már Izajás próféta említést tesz a feltámadásról és a végítéletről. Ezzel a reménységgel erősíti meg a halálába induló hét gyermekét a maccabeusok édesanyja. Az igaz Jób is ezt hirdeti balsorsa idején: "Hiszem, hogy Megváltóm él és az utolsó napon életre kelt." Ápoljuk magunkban a reményt, hogy Istent egy napon színről színre fogjuk látni. Beteljesül majd, amit a Hitvallásban hirdetünk: Hiszek a holtak feltámadásában és az örök életben.

forrás: Adoremus

Miért éppen Jézus?

„Miért éppen Jézus?” – vetette magát mellém a kisfiú egy orvosi rendelőben. Habitusban voltam. Fáradtan és a szívemben tele érzésekkel. Néztem rá csendben. „Miért éppen Jézus?” – kérdezte újra. Zavaromban olyan felnőtt módjára próbáltam válaszolni: „Szia! Hogy hívnak?”, ám ő nem hagyta magát: „Ádám, de miért éppen Jézus? – közben átmászott az ölembe és ott elhelyezkedve beszélt tovább – Anya azt mondja, hogy azért apa, mert olyanok mintha egy ember lennének. Te is egy vagy Jézussal? Ti is szoktatok néha veszekedni? S ti is olyan jól tudjátok, hogy mit gondol a másik? És ti is úgy figyeltek arra, aki a tiétek? Mert tudod, ők nagyon figyelnek rám…”. Megfogtam, hogy biztonságban érezze magát a karomban és éppen válaszolni készültem, amikor nyílt az ajtó és a rendelőből őket szólították. A kis Ádám ugyanolyan gyorsan, ahogyan ott volt, már el is tűnt: szívemben hagyva kérdéseit… Befelé menet még köszönt és visszamosolygott rám…

Egy lenni Jézussal… Megharcolni Vele a saját harcaimat… Tudni, vágyni, lesni, figyelni a gondolatát, az akaratát… Szeretni mindenek felett és mindenek ellenére… Őt és benne mindazokat, akiket társul ad… azokat, akik a „mieink”…

Vajon belegondolunk-e így a szerzetesi életbe, a tisztaság fogadalmába? Hogy az nem egy béklyó, nem egy nehéz muszáj, hanem egy végtelenül nagy szeretet a Szeretett felé! Egy végtelenül nagy ajándéka a Szerető Istennek! Kegyelem.

Ha egy házasságban szeretünk, akkor nincs nehéz, nincs muszáj, nincs teher, nincs lemondás… vagyis van, de nem érződik. Mert fölötte áll az a szeretet, amit egymás iránt éreznek a társak.

            Úgy gondolom, hogy amikor a tisztaságról gondolkodunk, nem szabad úgy tekintenünk rá, mint egy feltételét a szerzetesi életnek, vagy mint egy feltételét a jó keresztény életnek. Ez nem lehet egy feladat, egy kötelezettség, hanem sokkal inkább – ahogyan egy házasságban is – valami olyan, ami az én szeretetemből fakad. A tisztaságom lényege nem az, hogy nem szeretek senkit, hanem hogy Ahhoz az Egyhez vagyok hűséges, Akinek nekiadtam, akinek minden nap nekiadom az életemet! Így lesz a fogadalom hűségem, szeretetem záloga. De a végső cél nem a fogadalom megtartása, hanem Isten szeretete. A többi ebből a személyes kapcsolatból fakad.

            Ez egy nagyon mély és bensőséges kötelék a Mindenható Istennel. Egy olyan tiszta és kimeríthetetlen forrás, amelyből egy egész életen át lehet a szeretett friss vizét meríteni, tovább adni, oda vezetni másokat is… Az Osztatlan Szeretet kifogyhatatlan megosztása.

            Gyermekkoromban a falusi kis templomunkban minden Szentségimádás alkalmával megfogalmazódott bennem a vágy, hogy olyan kis gyertya szeretnék lenni, ami az Oltáriszentséget világítja meg egy egész életen át. Egy piciny kis gyertya, mely fényével az Egyetlen Fényt világíthatja. Az Ő tiszteletére ég… ég el teljesen! Egy kicsi láng, mely kora reggeltől késő estig képes odaadni tiszavirág életét egészen. Senki nem nézi meg. Egyszerű. Fényt ad. Meleget. Néha – ha nagyobb szél éri – nagy cseppekben folynak végig rajta viaszkönnyei. De ég! Nem tartja sokra. Ez a dolga. S akármerre fordítják is el, mindig felfelé néz a lángja. A fénye és melege áldozat: önmaga feláldozása. S mégis! Egyetlen percre sem felejti el, hogy mindez csak akkor szép, ha az Egyetlen Fény táplálja!

            Ilyenek vagyunk mi is. Ez a tisztaságom: a Szerető Atya örök ölelése az Ő nagyon szeretett tékozló fiának. Ahogyan a gyertya sem akar mást, csak átadni a Fényt, így nekem, nekünk is az a dolgunk, hogy Isten fényéből, forrásából, szeretetéből táplálkozva szeressünk mindenkit. Ez a szeretet kimondhatatlanul nagylelkű és szabad, mert tudja, hogy a Forrás, a Fény el nem fogyhat. De ez a szeretet önmagunk megtagadása is. Lemondás. Az érzékek megfékezése. Figyelem, hogy eggyé váljunk általa Jézussal. Hogy a Forrás mindig Isten legyen, ne önmagam tehetségének, büszkeségének, szeretetének mocsaras állóvize. Hogy a gyertya ne higgye azt, hogy a fény belőle fakad…

            A tisztaságom tehát nagylelkű és Istenben gyökerező kell, hogy legyen. De mint mindennek, ennek is vannak buktatói. Ha igazán és szabadon szeretünk, akkor olyan barátságok alakulnak ki, amelyekben feltárulnak terek a szívünkben, amiket addig még senki előtt sem nyitottunk meg. Ez talán elkerülhetetlen. Fontos azonban, hogy tudjuk és merjük vállalni a fájdalmát annak, hogy azokat a tereket nem töltheti be az, aki felnyitotta. Ahogyan a gyertyánál, ha erős szél jön, Isten küld embereket, akik a kezükkel biztonságban tartják a lángot, de nem ők a Fény forrásai. Kellenek ilyen emberek. Kell, hogy ilyen emberek legyünk. Kell, hogy ne oltsuk ki egymás fényét, hanem segítsük. De kell az is, hogy a másik fénye ne vakítson el.

Emberek vagyunk, természetes érzésekkel és vágyakkal. Isten ezt tudja. Így, ezzel együtt hív és vár bennünket a tisztaság útján, ahol ő maga adja kegyelmeit. A gyertyától nem várja, hogy más legyen, mint gyertya. A szüzességem nem egy embertelen dolog, hanem egy ember feletti kegyelem. Az én szeretetem a fogadalmamban Istené. Én vele vagyok egy. Ő az, aki megért és akivel egyre gondolunk. Ő az, aki úgy vár minden percben, úgy ölel magához minden pillanatban, ahogyan Rembrandt gyönyörű festményén a szeretetét tékozló Atya visszaérkező fiát zárja karjába. És ez az, amiről a kisfiú beszélt és kérdezett a fenti történetben. Hogy az én tisztaságom az nem más, mint az én személyes szeretetem. Ebből fakad minden más szeretet. Azok iránt, akiket Isten rám bíz, akikre rá vagyok bízva, akik az úton velem, mellettem, karomban és akiknek karjában vagyok. Ezek a szeretetek mind a tisztaságom égő lángjának Fényéből fakadnak. Csak így lehetnek hitelesek. Csak így nem fogy el a fényük és melegük. Csak így képesek másnak is fényt és meleget adni.

S amikor egyszer ez a Mennyben a Mindenható szerető karjában elnyeri igazi, önzetlen valóját, akkor majd bátran, gyermeki szeretettel és életünk hitelével lehet válaszolni a kis Ádámnak minden kérdésére.

Paula nővér

Assisi Szent Ferenc Leányai

Csíksomlyón a (Ferences) családdal

Egy jó héttel ezelőtt abban az örömben volt részem, hogy két nővéremmel együtt néhány napot a Csíksomlyói Szűzanya vendégségében tölthettem. Nemzeti zarándokhelyünkön tartották ugyanis az idén a Ferences Nővérek közös képzését. Aki olyan szerencsés, hogy nagy családja van és részt vett már nagy családi összejövetelen, az nagyjából el tudja képzelni, milyen hangulatban telt ez a négy nap. 28 nővér, 5 különböző szerzetesközösség Magyarország határain innen és túlról, és mindegyik Ferences és mindegyik Magyar.

Ez a (szerzetes)családi hétvége nagyon jól sikerült, mindenki beleadta önmagát, így lett igazán gazdag és szép. A ferences testvérek vendégszeretete, kedvessége, közvetlensége megható volt. Szent Ferenc missziós küldetéséről és a Szentlélekről tartott nekünk előadást Erik testvér ész Szabolcs testvér. Hiteles szavaikért igazán hálás vagyok. József atya! Ha olvassa a cikket, innen is köszönöm még egyszer, hogy ott lehettünk!

Szent Ferenc Kisnővérei teljes létszámmal, a maguk kedvességével voltak jelen. Márta nővér vezetésével az egyik este Beugrót játszottunk. Felszabadító volt látni, hogyan igyekszik mindenki improvizálni valami idétlen szituációt. Remek volt.

A Betegápoló nővérek elvittek minket Árkosra, hogy megmutassák, hogyan élnek ott az anyaotthonban öt édesanyával és a sok kis csemetével. Valóban érezhettük mi is, és bárki, aki odamegy, otthon vagyunk.

Óriási ajándék volt, hogy a Malensdorfi nővérek is eljöttek a találkozóra. A magyarországi képzéseken eddig nem találkoztunk, hiszen nekik nincs házuk hazánkban, Erdélyben viszont annál nagyobb lelkesedéssel szolgálják a gyerekeket és az időseket.

Szent Ferenc Leányai közül is eljött Paula és Lucetta nővér. Azt hiszem, jó kis csapatot alkottunk, főleg, hogy egy szobába kerültünk a szálláson.

Mi Szegénygondozók is hoztuk a formánkat, fergeteges volt a túra a Madarasi Hargitán a térdig érő hóban Klarissza nővér vezetésével.

Ma, amikor világszerte a család, a közösségek válságát látjuk, azt hiszem, ez a hétvége megerősített minket, szerzeteseket, hogy család nélkül az ember nem találhat önmagára, nem fedezheti fel a világ gazdagságát, a másik emberben rejlő szépséget, Isten szeretetét. Sokat kell tenni a családokért, a szerzetescsaládokért is. Például úgy, hogy megajándékozzuk egymást a minőségi együttlét perceivel. De leginkább meg kell köszönnünk Istennek azokat az embereket, akiket mellénk adott.

Istenem, köszönöm neked az én szűkebb és tágabb Ferences Családomat! Amen

 M. Teréz nővér

 Csíksomlyó

Számomra nagy ajándék volt, eljutni Csíksomlyóra. Nagyon vágytam már rá, hogy egy ilyen kegyelmi helyre eljussak, ahol is a kegyelem ereje még inkább megérinthet és én is nyitottabb, odafigyelőbb tudok lenni az Isten ajándékaira. A gyönyörű természet- a hegyek, a tiszta vizű hegyi patakok, a fenyőerdők illata- engem, hozzásegítettek ahhoz, hogy az Istenhez közelebb kerüljek. A ferencességnek egy alapvető eleme, hogy a természetben való imádságot fontosnak tartjuk, és hisszük, hogy a teremtett világ szépségein keresztül az Isten jósága és békéje van jelen és így könnyebb az imádságra figyelni! Legalább is számomra jó volt azt látni, hogy ferences nővérek együtt, más- más rendből, mind kerestük a lehetőségeket arra, hogy találkozzunk a Teremtővel, a gyönyörű természetben!

 A másik örömteli dolog, az a Máriával való kapcsolat volt! Jó volt látni, az embereken azt a gyermeki bizalmat, amit Mária iránt tanúsítottak! Fiatalok és idősebbek együttesen szeretettel és bizakodással fordultak a Szűzanyához, abban bízva, hogy az Ő közbenjárására Fia biztosan meghallgatja imáikat, ha azt tiszta szívvel viszik elé! A sok hálaadó táblából látni, hogy igen is meghallgatja az imáinkat! Nagyon örülök annak, hogy ezt május hónapban tapasztalhattam meg, és abban bízom, hogy a Szűzanyával való kapcsolatom is egyre tisztább és egyre mélyebb lesz! Úgy legyen.

M. Lúcia nővér

Dogmafejlődés a keresztény vallásban

Lerini Szent Vince áldozópap "Első emlékeztető'" című művéből

Azt kérdezhetné valaki: Semmi se fejlődik Krisztus Egyházának tanításában? Dehogynem! Sőt, egészen jelentős a fejlődés.

Ki lenne ugyanis annyira ellensége az embereknek, és ki gyűlölné annyira Istent, hogy megakadályozni merészelné ezt a fejlődést? Csakhogy valóban fejlődése legyen ez a hitnek, és ne megváltoztatása. A fejlődés ugyanis azt jelenti, hogy magának az igazságnak ismerete teljesebbé válik; a megváltoztatás pedig azt, hogy az igazságot valami egészen megmásítja.

Szükséges tehát, hogy igenis növekedjék, sőt lendületesen fejlődjék az egyénnek és a közösségnek, az egyes embernek és az egész Egyháznak a felfogóképessége, tudása és bölcsessége, az egyes emberi életkor és az egymás után következő' évszázadok előrehaladásának megfelelően. De mindig ugyanannak maradjon meg a tanítás, azaz megmaradjon maga a dogma ugyanabban a jelentésben és ugyanabban a tartalomban.

Tehát az emberi lélekben élő vallásosság ugyanazt a törvényt követi, mint ami a test életét szabályozza. A test ugyanis az évek múlásával fejlődik és tökéletesedik, mégis megmarad ugyanaz a test. Nagy különbség van a virágzó gyermekkor és az érett öregkor között, mégis ugyanaz az ember az öreg is, áld az ifjú volt. Mert megváltozhat egy embernek az életkora, megváltozhatnak a külső körülményei is, mégis kétségkívül ugyanolyan természetű lény és ugyanaz a személy marad.

A csecsemő végtagjai kicsik, nagyobbak már az ifjúé, de azok mégis ugyanazok. Ahány ízület van a kisgyermek testében, ugyanannyi van a felnőtt testében is. És ha az ember testében valami csali érettebb korában mutatkozik, csírájában az már megvolt benne előzőleg is, úgyhogy semmi új sem lesz utólag az idős emberben, ami nem lett volna meg már ha rejtett formában is a gyermekben.

Ez tehát a szerves fejlődés igazi és meghatározott törvénye. A teremtő Isten végtelen bölcsessége szabta meg a fejlődésnek azt a meghatározott és csodálatos rendjét, hogy az érettebb korban tökéletesebb formában jelenik meg az emberben mindaz, ami már megvolt a kisgyermekben.

Ha tehát az idő múlásával az emberi test úgy változnék meg, hogy felépítettsége különböznék az eredetitől, azaz valamilyen új tagot kapna, vagy a meglevőkből valamelyiket elveszítené, akkor szükségszerűen vagy elpusztulna az egész emberi test, vagy torz szörny lenne, vagy legalábbis nyomorékká válnék. A keresz­tény vallás dogmájának ugyanígy követnie kell ezt a fejlődési törvényt azért, hogy az évek múltával a hit tanítása egyre szilárdabb legyen, és idők folytán jobban kifejlődjék, és az emberi életkor haladtával megvilágosodva ragyogjon.őseink ennek az Egyháznak a szántóföldjébe már régen elvetették a hit tiszta búzáját. Nagyon oktalan és következetlen dolog lenne, ha mi, késői utódok, az igazság tiszta búzája helyett a titkon belehintett távtanítás konkolyát gyűjtenénk össze.

Sokkal okosabb és következetesebb dolog, hogy miután semmi ellentét sincs a kezdeti értelem és a későbbi fejlődés között a tiszta búzavetésnek kifejlődött kalászaiból learassuk a dogma tiszta búzatermesét is, hogy ami abból az ősi kezdeti vetésből idők folyamán kifejlődött, most szintén örömmel töltsön el, és tisztelettel becsüljük meg.

értünk vállalta...

Aki e kenyérből eszik...

Szabadíts meg, Uram!

Szabadíts meg, Uram!
Szabadíts meg az én árnyékaimtól,
Uram, napjaim roncsaitól és zűrzavarától.
Mert sötét az éj, és zarándokod szeme tétova.
Vezess kézen fogva, Uram!
Szabadíts meg a kétségbeeséstől!
Érintsd lángoddal bánatom világtalan lámpását.
Ébreszd föl álmából fáradt erőmet.
Ne engedj hátra maradnom, veszteségimet számlálva.
Engedd meg, hogy utam minden lépése hazatértemről
énekeljen nekem.
Mert sötét az éj, és zarándokod szeme tétova.
…Vezess kézen fogva, Uram!

Rabindranath Tagore

Ne féljetek a jövõtõl!

 Krisztus által hinni tudtok a jövõben, akkor is, ha nem tudjátok felismerni még a körvonalait sem. Ti az Úrra bízhatjátok magatokat a jövõben, és így felülkerekedhettek a bátortalanságokon, amit a feladat nehézségével és a jutalom értékével szemben éreztek. Az emmauszi úton megrémült tanítványoknak azt mondja az Úr: "Nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy beléphessen dicsõségébe?" Az Úr felteszi nektek is egyenként ugyanezt a kérdést. Ezért ne féljetek odaszentelni az életeteket békében és igazságban, mert ti tudjátok, hogy az Úr veletek van minden utatokon!

 (II. János Pál pápa üzenete a Béke XVIII. Világnapjára)

Felajánló ima a Fatimai Szűzhöz

forrás: http://www.ersekseg.veszprem.hu/sajto/rab_maria_hirado/RMH_2011_05.pdf

M. Anna, M. Teréz és M. Lúcia nővérekkel találkothatsz május 19-én!

Nagymarosi Ifjúsági Találkozón M. Anna és M.Teréz nővérekkel, a Gyermekmaroson M. Lúcia nővérrel találkozhatsz. Gyere Te is, hogy legyenek közös élményeink a mi Urunk Jézus Krisztussal!

Magnificat

Milyen nagyon szerettél minket, jóságos Atyánk

Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből

Az igazi közvetítőt rejtett irgalmasságoddal mutattad meg az alázatosaknak, és elküldötted, hogy példáján magát az alázatosságot megtanulják: Isten és emberek közvetítőjeként az ember Krisztus Jézus (l Tim 2, 5) jelent meg körünkben, bűnös halandók és a halhatatlan Igazság között. Halandó az emberekkel együtt, és igaz, miként az Isten. És mert élet és békesség az igazság bére, Istennel egyesült igazságával a megigazult bűnösök halálát összetörte. E halált meg akarta osztani velük. Milyen nagyon szerettél minket, jóságos Atyánk. Nem kegyelmeztél egyetlen Fiadnak, hanem érettünk, bűnösökért odaadtad őt (Rom 8, 32), Mennyire szerettél bennünket.

„II. János Pál pápa a Szűzanya pápája"

„II. János Pál pápa a Szűzanya pápája;

ő mondta: a második évezreddel Mária

korszaka kezdődik el. Nincs a Szentatyának

megnyilatkozása, írása, buzdítása, amit

valamiképpen ne Máriával fejezne be. Az

ősi szép és tiszta értelemben vett szerelem

szavunkkal jellemezhetjük megboldogult

Szentatyánkat igazán: szerelmes szeretettel

szereti Máriát. De jó is volna, ha ő is… a

csíksomlyói Babba-hagyomány alapján

ismerné meg népünk szerelmét Mária

iránt…; hogy ezt a szent szerelmet hogyan

őrzi az a maroknyi székely nép… Honnan

tudta az ősmagyar, hogy azt a második Évát

már kezdettől Boldogasszonynak nevezze?”

(Daczó Árpád Lukács OFM)

Boldogságos Szűz rózsafüzére

A Boldogságos Szűz rózsafüzére, mely a második évezredben a Szentlélek indítására fokozatosan alakult ki, olyan imádság, melyet sok szent szeretett, és a Tanítóhivatal buzdít imádkozására. A maga egyszerűségében és mélységében most, az épp megkezdődött harmadik évezredben is nagyon jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje. Nagyon jól beleillik annak a kereszténységnek a lelki útjába, mely 2000 év múltán sem veszített semmit a kezdeti frissességből, s érzi Isten Szentlelkének „evezz a mélyre” késztetését, hogy újra elmondja, sőt elkiáltsa a világnak, hogy Krisztus az Úr és Üdvözítő, „az út, az igazság és az élet” (Jn. 14,6.), „az emberi történelem célja, az a végpont, melyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak”.
A rózsafüzér ugyanis – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása. Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnificatja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében
kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.

II. János Pál pápa
apostoli levele a szent rózsafüzérről (részlet)

Mi a nagylelkűség?

Gyermeki bizalommal

Az isteni ígéretek hordozója az ószövetségi időben a zsidó nép volt, ezért a messiás hozzájuk jött. Isten hű maradt ígéretéhez az emberek gyarlósága ellenére. Tanításával és tetteivel Jézus meggyőzte a világot, hogy ő több, mint Mózes vagy a próféták. Ezért az  ószövetségi ígéreteknek és kinyilatkoztatásnak igazi értelmét is csak ő tárhatta fel. Ezért mondta Jézus, hogy ő nem eltörölni akarja a törvényt, hanem teljessé tenni. Azt is kiemelte, hogy nem a törvény betűjét kell nézni, hanem arra gondolni, hogy Isten a törvénnyel segíteni, irányítani akarta az embert. Irányt mutatott neki és ösztönözte a jóra. A teljességet akkor valósítjuk meg, ha Isten akaratát a gyermek bizalmával és szeretetével teljesítjük.

Buzdítás Isten dicséretére

(Exhortatio ad laudem Dei)


A Naphimnusz előfutára ez az imádság. Ferenc a Szentírás és a liturgia szavaival szólítja fel az egész teremtést Isten dicséretére.


Féljétek az Urat és adjátok meg neki a tiszteletet.
Méltó az Úr, hogy övé legyen a dicséret és a tisztelet.
Mindnyájan féljétek az Urat, dicsőítsétek őt.
Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled .
Dicsérjétek őt ég és föld.
Dicsérjétek mind ti folyóvizek az Urat.
Isten fiai, áldjátok az Urat.
Ez az a nap, melyet az Úr szerzett, örvendezzünk és ujjongjunk rajta , alleluja, alleluja, alleluja! Izrael királya!
Minden lélek dicsérje az Urat !
Dicsérjétek az Urat, mert jó ; mindnyájan, kik ezt olvassátok, áldjátok az Urat!
Minden teremtmények, áldjátok az Urat!
Az ég minden madarai, dicsérjétek az Urat!
Gyerekek mindnyájan, dicsérjétek az Urat!
Ifjak és szüzek , dicsérjétek az Urat!
Méltó a bárány, aki megöletett , hogy megkapja a dicsőítést, dicsőséget és a tiszteletet!
Áldott legyen a Szentháromság, az osztatlan Egység!
Szent Mihály Arkangyal, védj meg bennünket a küzdelemben!

"Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá "

Az a béna (a jeruzsálemi Juh-kapunál lévő fürdőben) a maga emberére várt. Kire várt volna, ha nem az Úr Jézusra, aki a Szűztől született? Az ő eljövetele óta már nem az előkép gyógyít meg egy-egy embert, hanem a beteljesült valóság gyógyít meg mindenkit. Tehát ő az, akinek az eljövetelére vártak, hogy rászálljon a Lélek. Az Atyaisten róla mondta Keresztelő Jánosnak: Akire látod, hogy leszáll a Lélek, s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni (fn l, 33). Erről tett tanúságot János, amikor ezt mondta: Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá (az égből), és rajta is maradt 0n l, 32). S miért szállott volna alá a Szentlélek galamb alakjában, ha nem azért, hogy te is belásd és megértsd: az a galamb, amelyet az igaz Noé bocsátott ki a bárkából, előképe volt ennek a galambnak, hogy felismerd ennek a szentségnek az előképét.

Szent Ambrus püspök "A misztériumok" című érteke­zéséből