az „út liturgiája”

 Jézus társunkul szegődik utunkon. A szívünkben keletkező kérdések és a környező valóság kihívásai hatására lehet, hogy úgy érezzük: nem látunk tisztán, nincsen elegendő erőnk és fogytán a reményünk is. Komoly veszély, hogy a keresztény misszió csupán megvalósíthatatlan utópiának tűnik fel a számunkra, de legalábbis olyasvalaminek, ami meghaladja az erőinket. Ha azonban a pillantásunkat a feltámadt Jézusra vetjük, aki együtt halad az úton az emmauszi tanítványokkal (vö. Lk 24,13–35), újra erőre kaphat a bizakodás. Ez az evangéliumi jelenet valójában az „út liturgiája”, amely megelőzi az ige és a kenyértörés liturgiáját. Azt tanítja meg nekünk, hogy utunk során, minden lépésünknél ott halad mellettünk Jézus! A két tanítvány, akit mélyen megsebzett a kereszt botránya, hazafelé megy a vereség útján járva. Szívükben egy összetört reményt és egy megvalósulatlan álmot hordoznak. A szomorúság átvette bennük az evangélium örömének helyét. Mit tesz Jézus? Nem ítéli el őket, velük halad ugyanazon az úton, nem falat emel, hanem új rést nyit. Lassanként átalakítja kétségbeesésüket, felszítja szívük tüzét, megnyitja a szemüket azáltal, hogy hirdeti nekik az igét és megtöri a kenyeret. Hasonlóképpen a keresztény sem egymaga végzi a missziót, hanem megtapasztalja a fáradság idején és az értetlenségben is, hogy „Jézus vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 266).

Ferenc pápa