Pál apostol a galatákhoz írt levelében
a Lélek gyümölcsei között a békét a harmadik helyre teszi és csak a szeretet és az
öröm előzi meg (Gal 5,22). Hogy mit is jelent a béke itt, az a szövegösszefüggésből
derül ki, mely a test és a lélek közötti harc, másképpen az az életelv, mely a test
törvénye szerint uralja a régi embert illetve a Szentlélek erejében irányítja az új
embert. A „lélek gyümölcsei” kifejezésben a lélek szó nem az önmagában vett Szentlélekre
utal, hanem mint az új létezés alapelve.
A karizmák közvetlenül a Szentlélek művei, a lélek gyümölcse azonban az isteni kegyelem és az emberi szabadság együttműködésének az eredménye. Mai szóval egyszerűen erénynek nevezhetnék, persze bibliai értelemben: a Szentlélek szerinti erény. Másfelől a Szentlélek az adományait személyre szabottan adja, kinek-kinek mást és mást, ellenben a Lélek adományai azonosak mindenki számára. Az egyházban nem lehet mindenki próféta, apostol vagy evangélista, de mindenkinek közös feladata, hogy türelmes, alázatos, békés legyen.
A béke, mint a lélek gyümölcse különbözik az Isten adománya-békétől és a békétől, mint feladattól, melyen dolgozni kell. Ugyanakkor azt a habitust, szokást, lélekállapotot, életstílust jelenti, melyet az ember erőfeszítéssel és éberséggel szerez meg és így tesz szert egy bizonyos benső megbékéltségre. A béke a lélek gyümölcseként a szív békéje. II. János Pál pápa szerint ez a béke „az új ember szívéből születik”. Assisi Szent Ferenc ezzel küldte útjukra a társait: „amikor a békét a szátokkal hirdetitek, előbb a szívetekbe fogadjátok” – mondta a Pápai Ház szónoka.
A benső béke az egyház spirituális hagyományában
A keresztények kezdettől fogva keresték a benső
békét. Így Keleten a sivatagi atyák is arra törekedtek, hogy a lélek csendjét, nyugalmát
és így a békéjét elnyerjék (hészükhia), vagyis a szellem minden gondolatát, az akarat
minden követelését, az emlékezet minden képét el akarták maguktól hárítani, csakhogy
közelebb férkőzzenek az Isten gondolataihoz és akaratához. Ez egy nagy harc volt,
nemcsak a rossz, hanem a jó gondolatokkal szemben is. Később ez a lelkiségi irányzat
a szív imádságához vezetett, melyet Kelet keresztényei megszakítás nélkül folytattak.
Erről tanúskodik az „Egy orosz zarándok elbeszélései” írás. A nyugati hagyomány ugyanezt az eszményt követte, más és más utakon. Szent Ágoston képviseli ezt a nyugati utat és az „Isten városa” művében beszél a „tranquillitas ordinis”-ről, a rend, a rendezettség adta nyugalomról. A „Vallomásai” pedig már a szív békéjét körvonalazzák a jól ismert mondásával: „magadnak teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem pihen benned”. A nehézkedés törvényével magyarázza Ágoston ezt a megállapítását. A mi békénk a jóakaratban rejlik. Ahogy minden test, súlyánál fogva a neki megfelelő helyre, a mélybe irányul. A tűz ellenben felfelé tart, mert neki ez a megfelelő hely. Az én súlyom pedig a szeretet, mert ez visz engem, bárhová is vigyem a testem”. Itt ezen a földön, a mi békénk az Isten akarata, vagyis ráhagyatkozás a szándékaira. Dante is így fogalmaz: „Az ő akaratában van a mi békénk”. Ebben a békében már nem kell az embernek a saját impulzusait uralnia, mert már az Isten uralja az egész embert. Ennek az örök békének a reménye szépen jut kifejezésre a latin egyház temetési gyakorlatában: a „pax” és a „Requiescat in pace”, „Nyugodjék békében!” kifejezések utalnak erre.
A béke útja
Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik gondolataként a béke megteremtésének az útjáról szólt. Szent Ágoston szerint a benső béke az Isten akaratához igazodás: Ezt igazolja a középkori Eckhardt mester: „Minél inkább behatolsz Istenbe, annál inkább békére jutsz”. Későbbi aszketikus fejlődés nyomán Szent Ignác a „szent közömbösségről, az indifferenciáról beszél, melyben az ember önmagát teljesen az isteni fölség rendelkezésére bocsátja és ez a benső béke lesz mindenféle megkülönböztetés alapja. Kelet és Nyugat lelkiségi áramlataiban soha és senki nem gondolta, hogy ez a béke könnyűszerrel, olcsón megszerezhető lenne. Fáradságos út ez, főként a kezdetben, de megfelel annak az elvárásnak, amit Jézus vár el a követőitől: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát és úgy kövessen engem!” (Mk 8,34). Ennek a fáradságos útnak a konkrét és gyakorlati képviselője a „Krisztus követése” mű szerzője, aki a tanítványától elvárja: Tanuld meg, fiam, megtenni inkább a mások akaratát, mint a tiédet. Ez lesz a békéd és a szabadság útja”.
A béke mint a bizalom útja
Utolsó gondolatként Cantalamessa atya a békéről, mint bizalomról beszélt. Jézusra utalt, aki azt kéri, hogy ne aggódjunk a megélhetésünk és a holnap miatt, mert a mennyei Atya gondoskodik rólunk (Mt 6,5). A modern kor ebben az értelemben közelítette meg az Isten békéjét. Így Dietrich von Bonhoeffer német evangélikus vértanú pap, aki a kivégzése előtt írta: „Jó hatalmaktól csodásan elrejtve, vigasztalva várjuk azt, ami jöhet, Isten velünk van este és reggel, és egészen biztosan minden új napon. Másik példa a ferences tudós, Éloi Leclerc „Egy szegény ember bölcsessége” könyvében olvasható, ahogy Szent Ferenc megérti a Mindenható békéjét: „Isten van, és ez elég!” ismételgeti szünet nélkül a vándorútjain. Szent Terézre utalt utolsó gondolatként a Pápai Ház szónoka: Mintegy testamentumként hagyta ránk a rövid kis fohászt, amit akkor ismételgessünk, amikor a szív békéjére szeretnénk ismét rálelni: „Ne félj, ne aggódj, a tűrés mindent elér. Ha tiéd Isten, tiéd már minden, Isten egyedül elég!” Végül Cantalamessa atya azt kívánta Ferenc pápának és a Kúria tagjainak, hogy Nagy Szent Leó szavaival valóban a „Béke Karácsonya” jöjjön el számukra”.
A karizmák közvetlenül a Szentlélek művei, a lélek gyümölcse azonban az isteni kegyelem és az emberi szabadság együttműködésének az eredménye. Mai szóval egyszerűen erénynek nevezhetnék, persze bibliai értelemben: a Szentlélek szerinti erény. Másfelől a Szentlélek az adományait személyre szabottan adja, kinek-kinek mást és mást, ellenben a Lélek adományai azonosak mindenki számára. Az egyházban nem lehet mindenki próféta, apostol vagy evangélista, de mindenkinek közös feladata, hogy türelmes, alázatos, békés legyen.
A béke, mint a lélek gyümölcse különbözik az Isten adománya-békétől és a békétől, mint feladattól, melyen dolgozni kell. Ugyanakkor azt a habitust, szokást, lélekállapotot, életstílust jelenti, melyet az ember erőfeszítéssel és éberséggel szerez meg és így tesz szert egy bizonyos benső megbékéltségre. A béke a lélek gyümölcseként a szív békéje. II. János Pál pápa szerint ez a béke „az új ember szívéből születik”. Assisi Szent Ferenc ezzel küldte útjukra a társait: „amikor a békét a szátokkal hirdetitek, előbb a szívetekbe fogadjátok” – mondta a Pápai Ház szónoka.
A benső béke az egyház spirituális hagyományában
Erről tanúskodik az „Egy orosz zarándok elbeszélései” írás. A nyugati hagyomány ugyanezt az eszményt követte, más és más utakon. Szent Ágoston képviseli ezt a nyugati utat és az „Isten városa” művében beszél a „tranquillitas ordinis”-ről, a rend, a rendezettség adta nyugalomról. A „Vallomásai” pedig már a szív békéjét körvonalazzák a jól ismert mondásával: „magadnak teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem pihen benned”. A nehézkedés törvényével magyarázza Ágoston ezt a megállapítását. A mi békénk a jóakaratban rejlik. Ahogy minden test, súlyánál fogva a neki megfelelő helyre, a mélybe irányul. A tűz ellenben felfelé tart, mert neki ez a megfelelő hely. Az én súlyom pedig a szeretet, mert ez visz engem, bárhová is vigyem a testem”. Itt ezen a földön, a mi békénk az Isten akarata, vagyis ráhagyatkozás a szándékaira. Dante is így fogalmaz: „Az ő akaratában van a mi békénk”. Ebben a békében már nem kell az embernek a saját impulzusait uralnia, mert már az Isten uralja az egész embert. Ennek az örök békének a reménye szépen jut kifejezésre a latin egyház temetési gyakorlatában: a „pax” és a „Requiescat in pace”, „Nyugodjék békében!” kifejezések utalnak erre.
A béke útja
Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik gondolataként a béke megteremtésének az útjáról szólt. Szent Ágoston szerint a benső béke az Isten akaratához igazodás: Ezt igazolja a középkori Eckhardt mester: „Minél inkább behatolsz Istenbe, annál inkább békére jutsz”. Későbbi aszketikus fejlődés nyomán Szent Ignác a „szent közömbösségről, az indifferenciáról beszél, melyben az ember önmagát teljesen az isteni fölség rendelkezésére bocsátja és ez a benső béke lesz mindenféle megkülönböztetés alapja. Kelet és Nyugat lelkiségi áramlataiban soha és senki nem gondolta, hogy ez a béke könnyűszerrel, olcsón megszerezhető lenne. Fáradságos út ez, főként a kezdetben, de megfelel annak az elvárásnak, amit Jézus vár el a követőitől: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát és úgy kövessen engem!” (Mk 8,34). Ennek a fáradságos útnak a konkrét és gyakorlati képviselője a „Krisztus követése” mű szerzője, aki a tanítványától elvárja: Tanuld meg, fiam, megtenni inkább a mások akaratát, mint a tiédet. Ez lesz a békéd és a szabadság útja”.
A béke mint a bizalom útja
Utolsó gondolatként Cantalamessa atya a békéről, mint bizalomról beszélt. Jézusra utalt, aki azt kéri, hogy ne aggódjunk a megélhetésünk és a holnap miatt, mert a mennyei Atya gondoskodik rólunk (Mt 6,5). A modern kor ebben az értelemben közelítette meg az Isten békéjét. Így Dietrich von Bonhoeffer német evangélikus vértanú pap, aki a kivégzése előtt írta: „Jó hatalmaktól csodásan elrejtve, vigasztalva várjuk azt, ami jöhet, Isten velünk van este és reggel, és egészen biztosan minden új napon. Másik példa a ferences tudós, Éloi Leclerc „Egy szegény ember bölcsessége” könyvében olvasható, ahogy Szent Ferenc megérti a Mindenható békéjét: „Isten van, és ez elég!” ismételgeti szünet nélkül a vándorútjain. Szent Terézre utalt utolsó gondolatként a Pápai Ház szónoka: Mintegy testamentumként hagyta ránk a rövid kis fohászt, amit akkor ismételgessünk, amikor a szív békéjére szeretnénk ismét rálelni: „Ne félj, ne aggódj, a tűrés mindent elér. Ha tiéd Isten, tiéd már minden, Isten egyedül elég!” Végül Cantalamessa atya azt kívánta Ferenc pápának és a Kúria tagjainak, hogy Nagy Szent Leó szavaival valóban a „Béke Karácsonya” jöjjön el számukra”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése