Élményeim Krisztussal a hivatástisztázó héten 3/2.

Másnap Jézus újból kézen fogott, és tudtam, hogy most nincs megállás. Egy ferences atya, Jób testvér tartott nekünk egy kis elmélkedést az Eucharisztiáról. Azt hiszem itt most meg kell állnom, mert Jób testvér egy egész könyvet megérne, de én nem húzhatom olyan hosszúra szegény énem történetét. Lenyűgözött, vidámsága magával ragadt. Dehát, hogy lehet egy szerzetes ilyen vidám, ilyen boldog, sosem gyötri kétség? Nem értettem, viszont elhatároztam, hogy meg fogom találni a dolog kulcsát. Gyónásom után beszéltem vele, nem kétség, hogy Szent Ferenc atyának mondtam el egész életem történéseit. Mesélt nekem saját hivatásáról, és azokról a harcokról, amelyekkel ő is mindennap megküzd. De vidámsága és szeretete az Isten utáni kifogyhatatlan éhezésből és Isten folytonos kereséséből ered. Jézus tölti ki mindennapjait. Éreztem, lassan, de alakul ez a dolog köztünk Jézusom!
A csendek, közös játékok, elmélkedések a természetben, beszélgetések, mint kicsi-kicsi lépések a csúcs felé. Ekkor azt mondtam Jézusnak, ennél már nincs jobb, Ő meg kinevetett és azt mondta bízz bennem és figyelj csak. Másnap este életátadós szentségimádáson vettünk részt, amit a Nővérek vezettek. Na ott érkeztem meg igazán a csúcsra. Jézus, a Nővérek és én voltunk a Tábor-hegyen. Én csak néztem Őt és Ő nézett engem, könnyek közt adtam át Neki minden aggodalmam, gyengeségem, de leginkább a szívemet, melyre már olyannyira vágyott, és én eddig vonakodtam megtenni. Úgy éreztem, hogy Jézus mindig velem volt, csak én nem vettem észre, mikor azt hittem, hogy magamra hagyott, igazából csak én engedtem el apai kezét, de most éreztem újra, hogy szorosan fogom és mostantól minden megváltozik. Azt hiszem úgy voltam, mint akit megviccelt az Isten. "Rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj" (Jer. 20,7). Aznap este alig tudtam aludni, annyira elevenen égett bennem a találkozás élménye.