Franz Werfelnek van egy regénye, melynek ez a címe: Az
elsikkasztott mennyország. A regény témája nem vág ugyan ide, de címe nagyon.
Mert ez a cím azt sugallja, hogy sikkasztani nem csak anyagi értéket lehet.
Sőt, nem is az a legnagyobb baj, ha anyagi értékek vesznek, sikkadnak el.
Sokkal nagyobb baj, ha az életünkből a mennyország sikkad el. S ez nem csak
akkor baj, ha az üdvösségünk veszik el. A földi életünk tulajdonképpen a
megkezdett örökélet. Ha pedig ez így van, akkor lehetetlen, hogy ennek a
mennyországnak az előíze, öröme már most ne érződjék rajtunk, ne nyilvánuljon
meg valamiképpen életünkben.
A Szűzanya a
Magnifikátban azt énekelte: Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden
nemzedék. S valóban Boldogasszonynak hívjuk őt, pedig nem volt asszony a
világon, aki olyan mélyen érezte volna át a szenvedést, mint ahogyan ő érezte
azt. De hát úgy látszik, nagyon igaz a költő szava: A fájdalom a boldogságnak
egyik alkatrésze. A boldogságnak valahogyan ikertestvére, közeli rokona a
fájdalom is. Ezért a fájdalom – vagy mondjuk így: az élet terhe – igazában nem szüntethetné
meg az örömöt. A mennyország örömének valahogyan mindig át kell itatódnia az
életünkön. Chaplin, a nagy nevettető írta az önéletrajzában: Minden élőlény
közül csak az ember tudja előre, hogy meg fog halni. Mégis az ember tud egyedül
nevetni! – Igen, mert az ember nemcsak a halált tudja előre, de a halálon is
túl tud látni.
Miért van hát, hogy néha
mégis olyan nagyon ránk tudnak telepedni a terheink? Hogyan lehetne ezektől úgy
megszabadulni, hogy, bár érezzük súlyukat, de ne nyomjanak össze, belülről ne
nyomorítsanak meg? Egy vers így fejezi ki ezt a vágyat: „Szeretném, ha a
szenvedés nem tenne ronccsá,/ nem mérgezné meg a józan észt / bennem a
gyötrelem. Szeretnék jó maradni, / nem veszteni el a derűt…” – Igen, bele nem
rokkanni a bajokba, hogy a szenvedés ne tegyen ronccsá! Hogyan lehet ezt
elérni?
Azt hiszem, gyakran kellene az
evangélium egy sokat idézett mondatán elgondolkoznunk. Jézus mondta: Aki utánam
akar jönni, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen engem. Minden nap
újból felvenni a keresztet, ez lehangolónak, elkeserítőnek látszik. Pedig azért
egy nagy feloldódás is van benne. Mert mindennap csak úgy tudom felvenni a
keresztemet, ha mindennap le is teszem azt. És ezt néha elfelejtjük! Magunkkal
cipeljük terheinket akkor is, amikor le kellene tenni azokat. Feloldódni,
örülni. Túllátni a bajokon: abban a biztonságban élni, hogy a legfontosabb: az
Isten rám áradó szeretete most is megvan, működik az életemben. Ez bizony
életmentően fontos! Mert egyensúlyos ember csak akkor tudok maradni, ha ennek a
rám áradó szeretetnek biztonságában élek.
XXIII. János pápáról közismert az a
kis történet, hogy egy este, amikor nagyon nyomták a gondok, az aggodalmak és a
saját tehetetlensége, és már napok óta aludni se nagyon tudott, egy csomó
eredménytelen őrlődés után egyszer csak azt mondta magának: János, János, miért
képzeled magad olyan fontosnak? Nem te kormányozod az anyaszentegyházat, hanem
a Szentlélek! Ebben aztán tökéletesen meg is nyugodott, és elaludt.
Bizony, nekünk sem tenne jót, ha
túlfontoskodnánk magunkat! Nem könnyelmű meggondolatlansággal, nem félvállról
véve a dolgokat, de tudjunk bízni a megoldásokban is velünk levő Istenben, és
őrizzük kiegyensúlyozottságunkat. Azt mondják: a rózsának száz tövise van és egy
virága, s mégis a virágot nézzük rajta. Kár volna az életünkben is csak a
töviseket látni, mikor abból gyönyörű virág is ki akar bontakozni.
P. László
forrás: ÖRÖMÜNK OKA - Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése