Az alkotó és a mesterműve avagy Gréta ajándéka a nővéreknek.
2020. december 26., szombat
Ajándék a Ferences Szegénygondozó nővéreknek
A karácsony öröme ma is betölti szívünket, amikor a liturgiában Szent Istvánra, az első vértanúra emlékezünk....
A karácsony öröme ma is betölti szívünket, amikor a liturgiában Szent Istvánra,
az első vértanúra emlékezünk, és befogadjuk tanúságtételét, amit áldozathozatalával
hagyott ránk. A keresztény vértanúság sajátja az ő dicsőséges tanúságtétele, amelyet
Jézus Krisztus iránti szeretetből szenved el. Ez a vértanúság továbbra is jelen van
az Egyház történelmében, Istvántól kezdve egészen napjainkig.
A világ ugyanazon okból gyűlöli a keresztényeket, amiért Jézust gyűlölte
Erről a tanúságtételről beszélt nekünk a mai evangélium (Mt 10,17–22). Jézus előre megmondja tanítványoknak, hogy elutasítással és üldözéssel találkoznak majd: „Mindenki gyűlöl majd titeket nevemért”. De miért is üldözi a világ a keresztényeket? – tette fel a kérdést a pápa. A világ ugyanazon okból gyűlöli a keresztényeket – válaszolta –, amiért Jézust gyűlölte, ő ugyanis elhozta Isten világosságát, a világ azonban jobban szereti a sötétséget, hogy elrejtse saját gonosz tetteit. Emlékezzünk, hogy az utolsó vacsorán maga Jézus kérte az Atyát, hogy védjen meg minket ettől a rossz világias szellemiségtől. Ellentét van az evangélium gondolkodásmódja és a világias szellemiség között. Jézus követése azt jelenti, hogy követjük az ő világosságát, amely felgyulladt a betlehemi éjszakában és hogy elhagyjuk a világ sötétségét.
István az igazság választásával a világban lévő gonoszság misztériumának áldozatává vált
Istvánt, a Szentlélekkel eltelt első vértanút azért kövezték meg, mert megvallotta a Jézus Krisztusba, Isten Fiába vetett hitét. Az Elsőszülött, aki a világba jön, minden hívőt arra hív, hogy válassza a világosság és az élet útját. Ezt jelenti az ő közénk jövetele. Szeretetével és a Szava iránti engedelmességével István diakónus Krisztust választotta, vagyis az Életet és Világosságot minden ember számára. Az igazság választásával ugyanakkor a világban lévő gonoszság misztériumának áldozatává vált. Viszont Krisztusban győzött István!
Ma is ugyanaz a kegyetlenség tapasztalható, csak még több kereszténnyel szemben!
A világosság és az igazság melletti tanúságtétel révén az Egyház ma is, különböző helyeken, kemény üldöztetéseket tapasztal meg, egészen a vértanúság legnagyobb próbatételéig. Milyen sokan vannak olyan fivéreink és nővéreink a hitben, akik visszaéléseket, erőszakot és gyűlölködést szenvednek el Jézus miatt! Mondok nektek valamit! – szólt kötetlenül a hívekhez a pápa – A vértanúk száma napjainkban felülmúlja az első századok mártírjait! Amikor az első századok történetét olvassuk itt, Rómában, látjuk, mennyi kegyetlenséget követtek el a keresztények ellen, de mondom nektek: ma is ugyanaz a kegyetlenség tapasztalható, csak még több kereszténnyel szemben!
Karácsony napján az üldözött keresztények Irakban lerombolt székesegyházukban ünnepeltek
Ma rájuk szeretnénk gondolni, azokra, akik üldözést szenvednek, szeretnénk közel lenni hozzájuk szeretetünkkel, imánkkal és sírásunkkal is. Tegnap, karácsony napján az üldözött keresztények Irakban a lerombolt székesegyházukban ünnepelték a karácsonyt: Az evangélium iránti hűség példája ez! A próbatételek és veszélyek ellenére ők bátran tesznek tanúságot a Krisztushoz tartozásukról, és azáltal élik meg az evangéliumot, hogy elkötelezik magukat a legutolsók, a legelhagyatottabbak mellett, különbségtétel nélkül jót cselekedve mindenkivel; így tesznek tanúságot a szeretetről az igazságban.
Hűségesen követjük egyetlen vezetőnket, Jézust!
Miközben teret adunk szívünkben Isten Fiának, aki nekünk adja magát Karácsonykor, megújítjuk örömteli és bátor vágyunkat, hogy hűségesen követjük őt mint egyetlen vezetőnket, és kitartunk abban, hogy az evangéliumi gondolkodásmód szerint éljünk, visszautasítva az evilági szemléletmódot. Végül Ferenc pápa arra kérte a híveket, hogy forduljanak imánkban Szűz Máriához, Isten anyjához, a vértanúk királynéjához, hogy vezesse és támogassa őket mindig Jézus Krisztus követésében, akit a betlehemi jászolban szemlélünk, és aki az Atyaisten hűséges tanúja!
Forrás Vatikán rádió
Menjünk mi is Betlehembe...
Menjünk mi is Betlehembe...
Legyen a szívünk, az otthonunk élő Betlehem, ahol úgy szeretünk mint Mária és József, ahol úgy szolgálunk, mint Mária és József.
Áldott Karácsonyi Ünnepeket!
Takács M. Klarissza Ferences Szegénygondozó nővér
2020. december 25., péntek
2020. december 24., csütörtök
Mentovics Éva: Karácsonyi jókívánság
Szent karácsony beköszöntött,
pompázatos ruhát öltött.
Oly szaporán, mint a zápor,
ezer csillag hull a fáról.
Örömkönnyek hullnak egyre,
s pottyannak a kis kezekre.
Fenyőfánkat körbeálljuk,
és egymásnak azt kívánjuk:
E szép este minden fénye
adjon erőt az új évre.
Minden napja legyen ünnep,
melengesse kis szívünket.
2020. december 23., szerda
Ki Jézus? – Jézus a világosság a sötétségben és a szó a csöndben
Ki Jézus? – Jézus a világosság a sötétségben és a szó a csöndben
Sokan félnek a sötéttől, nem kell emiatt szégyenkeznünk. Ez mindig így volt, kétezer évvel ezelőtt is, annál is inkább, mivel nem létezett villanyvilágítás. János, a negyedik evangélium szerzője, jól tudhatta mindezt, mert így írt: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl” (Jn 1,5).
Igen, János evangéliumában a sötétségről, az éjszakáról, a fényről van szó. Olyan, mintha látnánk szemünk előtt a betlehemi jászlat, az istállóval, amelyet egy gyenge fény világít meg és körülötte minden sötétség.
Miért kelt félelmet a sötétség? Mert a sötétségben káosz van, nem tudjuk, merre menjünk, nem látjuk, ki van körülöttünk, olyan, mintha egyedül lennénk, úgy tűnik, hogy senki sem tud segíteni.
De János így szólt: „Ebben a sötétségben felragyog a világosság és a sötétség nem oltja ki fényét”.
Mennyi fényre van szükség ahhoz, hogy legyőzzük a sötétséget?
Nem kell hozzá túl sok fény. Mindnyájan tudjuk, hogy a legsűrűbb sötétségben is elegendő egy egészen kicsiny kis lángocska, egy villanás, egy pillanatnyi fény, hogy reménykedjünk, hogy a sötét ne legyen annyira sötét!
Elég egy kicsiny fény, hogy ismét elinduljunk, hogy lássuk a körülöttünk lévőket, hogy megtaláljuk eltűntnek, elveszettnek hitt holmijainkat.
És a fény soha nem érkezik „véletlenül”.
A sötétben felragyogó világosság azt jelenti, hogy Valaki eljött, hogy találkozzon velünk.
Nincs szebb kép ennél, hogy Jézusról beszéljünk: Jézus a világosság, amelyet Isten gyújt meg számunkra, hogy ne féljünk többé a sötétségtől. És ez a fény, aki Jézus, bár kicsinynek születik, mint a gyermek a jászolban, beragyogja az éjszakát, a sötétség nem oltja ki fényét: ez a világosság, ha már egyszer felragyogott a földön, elpusztíthatatlan. Melege ugyan olyan, mint a szereteté.
Próbáljuk meg hegyezni fülünket. A jászolban csak a csönd hallható. Nincs szükség szavakra: itt van Mária, az anya; a gyermek; József. Egyikük sem szólal meg. Olyan valami történt, amelyhez nincs szükség szavakra.
Észrevettétek? Mindannyian olyan sokat beszélünk: otthon, a barátainkkal, a televízióban…
A jászolban senki sem szólal meg. Minden csöndben történik. A pásztorok, akik eljönnek, hogy lássák Máriát, Józsefet és a gyermeket, szintén hallgatnak.
Mielőtt a jászolhoz érkeztek volna, maguk között ezt mondták: „Menjünk, nézzük meg Isten Szavát”.
A jászol csöndjében az egyetlen szó a gyermek Jézus. A csöndben csak Isten beszél és szava egy gyermek. Olyan, amilyen te is voltál.
De milyen szó ez a gyermek? A gyermek Jézus Isten szava, aki így szól hozzánk: végy gondjaidba és boldog leszel.
Sokan félnek a sötéttől, nem kell emiatt szégyenkeznünk. Ez mindig így volt, kétezer évvel ezelőtt is, annál is inkább, mivel nem létezett villanyvilágítás. János, a negyedik evangélium szerzője, jól tudhatta mindezt, mert így írt: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl” (Jn 1,5).
Igen, János evangéliumában a sötétségről, az éjszakáról, a fényről van szó. Olyan, mintha látnánk szemünk előtt a betlehemi jászlat, az istállóval, amelyet egy gyenge fény világít meg és körülötte minden sötétség.
Miért kelt félelmet a sötétség? Mert a sötétségben káosz van, nem tudjuk, merre menjünk, nem látjuk, ki van körülöttünk, olyan, mintha egyedül lennénk, úgy tűnik, hogy senki sem tud segíteni.
De János így szólt: „Ebben a sötétségben felragyog a világosság és a sötétség nem oltja ki fényét”.
Mennyi fényre van szükség ahhoz, hogy legyőzzük a sötétséget?
Nem kell hozzá túl sok fény. Mindnyájan tudjuk, hogy a legsűrűbb sötétségben is elegendő egy egészen kicsiny kis lángocska, egy villanás, egy pillanatnyi fény, hogy reménykedjünk, hogy a sötét ne legyen annyira sötét!
Elég egy kicsiny fény, hogy ismét elinduljunk, hogy lássuk a körülöttünk lévőket, hogy megtaláljuk eltűntnek, elveszettnek hitt holmijainkat.
És a fény soha nem érkezik „véletlenül”.
A sötétben felragyogó világosság azt jelenti, hogy Valaki eljött, hogy találkozzon velünk.
Nincs szebb kép ennél, hogy Jézusról beszéljünk: Jézus a világosság, amelyet Isten gyújt meg számunkra, hogy ne féljünk többé a sötétségtől. És ez a fény, aki Jézus, bár kicsinynek születik, mint a gyermek a jászolban, beragyogja az éjszakát, a sötétség nem oltja ki fényét: ez a világosság, ha már egyszer felragyogott a földön, elpusztíthatatlan. Melege ugyan olyan, mint a szereteté.
Próbáljuk meg hegyezni fülünket. A jászolban csak a csönd hallható. Nincs szükség szavakra: itt van Mária, az anya; a gyermek; József. Egyikük sem szólal meg. Olyan valami történt, amelyhez nincs szükség szavakra.
Észrevettétek? Mindannyian olyan sokat beszélünk: otthon, a barátainkkal, a televízióban…
A jászolban senki sem szólal meg. Minden csöndben történik. A pásztorok, akik eljönnek, hogy lássák Máriát, Józsefet és a gyermeket, szintén hallgatnak.
Mielőtt a jászolhoz érkeztek volna, maguk között ezt mondták: „Menjünk, nézzük meg Isten Szavát”.
A jászol csöndjében az egyetlen szó a gyermek Jézus. A csöndben csak Isten beszél és szava egy gyermek. Olyan, amilyen te is voltál.
De milyen szó ez a gyermek? A gyermek Jézus Isten szava, aki így szól hozzánk: végy gondjaidba és boldog leszel.
Forrás: Vatikán rádió
2020. december 22., kedd
„Ma megtudjátok, hogy eljön az Úr! Holnap pedig meglátjátok dicsőségét!”
Karácsonykor, Máriához hasonlóan, készítsünk helyet az érkező Jézusnak. A Szentatya
hangsúlyozta, hogy az Úr minden nap meglátogatja egyházát, ezért ne zárkózzunk önmagunkba.
A keresztények mindig éberen várakozzanak az Úrra.
Karácsony már közel van. Az Úr születését megelőző napokban Ferenc pápa kifejtette, hogy az egyház, csakúgy, mint Mária, egy születésre várakozik. Mária is azt érezte, amit ilyenkor minden nő érez. Belsőleg érzékelte testében, hogy gyermeke érkezőben van. Mária szívében már látni szerette volna Gyermeke arcát. Mi, mint egyház, elkísérjük a Szűzanyát ebben a várakozásban, szinte siettetni akarjuk Jézus születését. Az Úr kétszer jön el. Az, amire most emlékezünk, az a testi születés, második eljövetele pedig lezárja a történelmet. Szent Bernát szavai szerint azonban van egy harmadik születés is: ez pedig minden nap megtörténik.
Az Úr minden nap meglátogatja egyházát! Meglátogat mindannyiunkat, és lelkünk is részt vesz ebben a hasonlóságban: lelkünk hasonlít az egyházra, hasonlít Máriára. A sivatagi atyák azt mondják, hogy Mária, az egyház és a mi lelkünk nőnemű szavak. Amit az egyikről mondunk, hasonlóképpen mondhatjuk a másikról is. Lelkünk várakozik az Úr eljövetelére; nyílt lélekkel hívjuk: „Jöjj el, Uram!”
Ezekben a napokban a Szentlélek arra ösztönöz bennünket, hogy mindnyájan így imádkozzunk: Jöjj el! Jöjj el! Ádvent minden napján mondtuk a prefációban, hogy mi, az egyház, mint Mária, éberen várakozunk. Az éberség a zarándok erénye. Mi pedig mindnyájan zarándokok vagyunk.
A pápa ezután feltette a kérdést: várakozunk, vagy bezárkózunk? Éberek vagyunk vagy biztonságban érezzük magunkat egy szállodában, az út mentén és nem akarunk tovább haladni? Zarándokok vagyunk vagy kóbor vándorlók? Az egyház ezért szólít minket arra, hogy imádkozzunk: „Jöjj el!”, hogy kinyissuk lelkünket, hogy ezekben a napokban lelkünk éber legyen a várakozásban. Virrasszunk!
Mi történik bennünk, ha jön az Úr, vagy ha nem jön? Van-e hely az Úr számára, vagy csak az ünnep, a vásárlás, a zajongás számára van hely? Nyitott a lelkünk, mint ahogy nyitott az Anyaszentegyház és amilyen Mária volt? Vagy lelkünket bezártuk és kívülre felakasztottunk egy nagyon udvarias feliratot: „Kérjük, ne zavarjon!”.
A világ nem fejeződik be velünk, nem vagyunk fontosabbak a világnál: az Úr, a Szűzanya és az Anyaszentegyház! Jót tesz tehát, ha ismételjük a fohászt: „Ó bölcsesség, ó Dávid kulcsa, ó, népek Királya, jöjj el!”
Ma ismételjük el sokszor: „Jöjj el!”, és törekedjünk arra, hogy lelkünk ne mondja: „do not disturb” – ne zavarj. Nem! Legyen nyitott és nagy a lelkünk, hogy befogadjuk az Urat ezekben a napokban és kezdjük már most hallani azt, amit holnap az egyház az antifónában mond: „Ma megtudjátok, hogy eljön az Úr! Holnap pedig meglátjátok dicsőségét!” – fejezte be hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.
Karácsony már közel van. Az Úr születését megelőző napokban Ferenc pápa kifejtette, hogy az egyház, csakúgy, mint Mária, egy születésre várakozik. Mária is azt érezte, amit ilyenkor minden nő érez. Belsőleg érzékelte testében, hogy gyermeke érkezőben van. Mária szívében már látni szerette volna Gyermeke arcát. Mi, mint egyház, elkísérjük a Szűzanyát ebben a várakozásban, szinte siettetni akarjuk Jézus születését. Az Úr kétszer jön el. Az, amire most emlékezünk, az a testi születés, második eljövetele pedig lezárja a történelmet. Szent Bernát szavai szerint azonban van egy harmadik születés is: ez pedig minden nap megtörténik.
Az Úr minden nap meglátogatja egyházát! Meglátogat mindannyiunkat, és lelkünk is részt vesz ebben a hasonlóságban: lelkünk hasonlít az egyházra, hasonlít Máriára. A sivatagi atyák azt mondják, hogy Mária, az egyház és a mi lelkünk nőnemű szavak. Amit az egyikről mondunk, hasonlóképpen mondhatjuk a másikról is. Lelkünk várakozik az Úr eljövetelére; nyílt lélekkel hívjuk: „Jöjj el, Uram!”
Ezekben a napokban a Szentlélek arra ösztönöz bennünket, hogy mindnyájan így imádkozzunk: Jöjj el! Jöjj el! Ádvent minden napján mondtuk a prefációban, hogy mi, az egyház, mint Mária, éberen várakozunk. Az éberség a zarándok erénye. Mi pedig mindnyájan zarándokok vagyunk.
A pápa ezután feltette a kérdést: várakozunk, vagy bezárkózunk? Éberek vagyunk vagy biztonságban érezzük magunkat egy szállodában, az út mentén és nem akarunk tovább haladni? Zarándokok vagyunk vagy kóbor vándorlók? Az egyház ezért szólít minket arra, hogy imádkozzunk: „Jöjj el!”, hogy kinyissuk lelkünket, hogy ezekben a napokban lelkünk éber legyen a várakozásban. Virrasszunk!
Mi történik bennünk, ha jön az Úr, vagy ha nem jön? Van-e hely az Úr számára, vagy csak az ünnep, a vásárlás, a zajongás számára van hely? Nyitott a lelkünk, mint ahogy nyitott az Anyaszentegyház és amilyen Mária volt? Vagy lelkünket bezártuk és kívülre felakasztottunk egy nagyon udvarias feliratot: „Kérjük, ne zavarjon!”.
A világ nem fejeződik be velünk, nem vagyunk fontosabbak a világnál: az Úr, a Szűzanya és az Anyaszentegyház! Jót tesz tehát, ha ismételjük a fohászt: „Ó bölcsesség, ó Dávid kulcsa, ó, népek Királya, jöjj el!”
Ma ismételjük el sokszor: „Jöjj el!”, és törekedjünk arra, hogy lelkünk ne mondja: „do not disturb” – ne zavarj. Nem! Legyen nyitott és nagy a lelkünk, hogy befogadjuk az Urat ezekben a napokban és kezdjük már most hallani azt, amit holnap az egyház az antifónában mond: „Ma megtudjátok, hogy eljön az Úr! Holnap pedig meglátjátok dicsőségét!” – fejezte be hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.
Forrás:Vatikán rádió
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)