Magnificat

Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát: Íme ezentúl boldognak 

hirdet minden nemzedék, mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas:

 ő, akit Szentnek hívunk. Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma

 azokon, akik istenfélők. Csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket

 széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig 

felmagasztalt; az éhezőket minden jóval betölti a gazdagokat elbocsátja 

üres kézzel. Gondjába vette gyermekét, Izraelt: megemlékezett irgalmáról,

melyet atyáinknak hajdan megígért, Ábrahámnak és utódainak mindörökké.

LK. I,45-56 

Van a II. János Pál  pápának egy gyönyörű imádság verse, melynek azt a címet adta: Magnificat. Ezt a költeményt még 19 évesen írta, s megható, hogy benne nem egy a nagybetűs élet kezdetén álló fiatalember szólal meg, hanem olyan elkötelezettséggel és alázattal beszél az Úr által rendelt feladatairól, mint egy élete alkonyán lévő, számadást készítő, hálát adó felnőtt. Még az is kiolvasható belőle, hogy nagy felelősséget vesz majd a vállára embertársaiért – mintha tudta volna már akkor a jövőjét. Szerettem volna, ha ez a költemény is elhangzik az Élet-képekben, de sajnos nem sikerült lefordíttatnom időben magyarra, a színházi bemutatóra. Pedig ez lett volna a darab végén a finálé: a versben a Szentatya Mária Magnificat-ja nyomán megírta a saját élete ajándékairól, a Gondviselő Isten kegyelmi szeretetéről szóló dicsőítő hálaénekét az Úrhoz. Ezzel kapcsolatban idézem őt „Redemptoris Mater” (Az ember Megváltója) kezdetű enciklikájából: „A ’Magnificat’-ban a Szűzanya szavai olyan mély hitből fakadnak, melyek nem évülnek el a hosszú évszázadok folyamán sem. Mária folyamatosan jelen van ugyanis Isten népe hitének útján a világosság felé.”

Toldi Éva