2011. július 31., vasárnap

Tizenketten voltak, mint az apostolok




Jól sikerült a Ferences Szegénygondozó Nővérek hivatástisztázó lelkigyakorlata. A helyszín Mátraverebély - Szentkút, ahol a rend alapítói és a majdan hozzájuk csatlakozott nővérek tették le szent fogadalmukat, hogy a Szent Ferenc reguláját megtartva élik életüket és gondozzák lelkileg és fizikailag Isten kicsinyeit. A július utolsó előtti hetében megtartott lelkigyakorlat mottója: Hát nem lángolt a szívünk? Az Erdélyből, Felvidékről és Magyarországról érkezett lányok tizenketten voltak, mint a tanítványok. Komoly gondolkodású, hitében erős, Krisztus befogadására érzékeny fiatalok, akik nyitottak voltak az előadásokra, kis csoportos beszélgetésekre. Elmélyülten vettek részt a szerzetesi zsolozsmákban. A sok ima és az előadások is mélyen beléjük ivódtak. A lányok elmondták, hogy a nővérek nem csak felkészültek voltak, hanem odaadóak is. Az egyik felvidéki lány hozzá tette, „hogy jó közösség állt össze, így a lányok egymástól is sokat tanultak. Marianna és Veronika nővérek nagyon őszinték voltak, mind a beszámolók, mind pedig a kérdéseket illetően, azt hiszem ez mindannyiunkat megragadott. Ez a lelkigyakorlat mindenkit közelebb vitt valamilyen módon a hivatásához. A legszebb emlékeim közé a közös imák, zsolozsmák, szentmisék tartoznak. Istennek legyen hála!”

2011. július 28., csütörtök

M. Ágnes és M. Teréz nővérrel találkozhatsz

Augusztus 2.-án Mátraverebély - Szentkúton
 az
Idősek, betegek szociális otthonok lakóinak búcsúján
Betegek szentségének felvétele Ternyák Csaba Érsek

Szécsényben Idős Beteg Otthont tartanak fen a nővérek. Akik maguk ápolják az idős, szegény betegeket. Ezekkel a nénikkel kelnek útra Ágnes és Teréz nővérek, hogy eljuthassanak a Szentkúti Szűzanyához. 

M. Teréz nővér
M. Ágnes nővér
Szécsény - Betánia Idősek Otthonának lakói


2011. július 24., vasárnap

M. Klarissza nővér hivatása V. rész

13 éve vagyok örökfogadalmas, rendi elöljáróként második alkalommal lettem egymás után megválasztva, Esztergomban. Előtte Szécsényben voltam a Betánia Idősek Otthon vezetője és ott novicmesternő. Számomra az elöljárói szolgálat, Jézus lábmosó szeretetének a szolgálata. 


Annak a megtapasztalása, hogy teljesen Jézusra hagyatkozzam, mert az a vágyam, hogy Ő cselekedjen és Ő működjön. Ne én akarjak nagy dolgokat tenni, mert nekem csak hagynom kell, hogy Ő tegyen bennem, bennünk és általunk. Ez az, ami nagyon fontos számomra. A másik, hogy valóban egy Jézus szíve szerinti közösséggé váljunk.  Elsősorban azt gondolom, hogy a közösségünket kell, hogy erősítsük. Erősödnünk, alapozódnunk kell, és sok feladat áll előttünk. Jobban össze kell kovácsolódnunk, mert azt gondolom, hogy Istennek nagy tervei vannak velünk.
- Visszakanyarodva még a választáshoz, veled egyidejűleg voltak még más jelöltek is?
- Nem beszélgetünk előtte közösen arról, hogy ki legyen megválasztva. Négyünkből lehetett választani, korhatár volt megszabva, és örökfogadalom. A négyünkből bárki lehetett volna. Imában kértünk a Szentlélek erejét és segítséget közösen, még a szavazás előtt.
- Szerinted melyek voltak azok a személyes tulajdonságaid, amelyek befolyásolták a döntést?
- Őket kellene megkérdezni. Nem tudom megmondani, azt viszont tudom, hogy talán, hogy soha annyira nem éltem át a kicsinységemet, mint abban a pillanatban. Azt hiszem, hogy nagy áldás az életemben, hogy az elmúlt években vezető voltam. Sok mindenben értem, alakultam, és most ennek nagy hasznát veszem. Nem kívánok, semmi olyan döntést hozni, amit nem beszélnék meg a nővérekkel, vagy egy olyan döntést, amit a közösség ellenez. Nem látom értelmét annak, hogy én egyedül hozzak egy döntést. Vagy közösen haladunk ezen az úton, vagy nem haladunk. Tehát, másképp nincs értelme. Jól át kell beszélni egy-egy témát, dolgot a tanácstagokkal, nővérekkel együtt egy döntés előtt. Nem tartom jónak, az autoriter vezetést. Nagyon fontosnak tartom, hogy közösen gondolkodjunk, több szempontból, több oldalról átjárjuk, mert abból születik meg valami szép dolog és a lényeg, hogy egységben történik.
- Ez az együttgondolkodás szép példája.
- Persze az is fontos, hogy tudjak előrelátó lenni, felülemelkedni helyzeteken, feszültségeken, fájdalmas valóságokon is. Elvonatkoztatni, felülről nézni dolgokat – azt gondolom, hogy ez nagyon fontos egy vezetőnél.
- Milyennek kell lennie egy ideális vezetőnek?
- Egyszer összeírtam, hogy milyen az ideális vezető. Mert a noviciátusban az engedelmesség fogadalma után, a vezetésről is tanultunk – hiszen arra is képezni kell a nővéreket. Azt gondolom nagyon fontos, hogy bizonyos emberi tulajdonságokkal rendelkezzen egy vezető. Kiegyensúlyozottság, testi–lelki teherbírás, értelmesség, intelligencia. Ezeket mondanám alapnak, ami minden vezetéshez kell. Egyfajta józan látás, megfontoltság. Tehát ez az, amire egy keresztény vezetőnek szüksége van, és ebben szeretnék minden nap növekedni. Tudom, hogy rajtam múlik sok minden, de nem nekem kell mindig mindent megoldani. Tudom, hogy kibe vessem a bizalmamat, a támaszomat. Jézusra kell hagyatkozzak. Azt gondolom, hogy azon múlik, hogy mennyire van élő, személyes kapcsolatom Jézussal. Amikor az esküt letettem, nagyon mély egységet éltem meg abban az eskütételben a keresztre feszített Jézussal. Egy Rendnek lenni a vezetője, egészen másfajta vezetést igényel, mint egy idősek otthonának a vezetése. Mind a kettő teljes odaadást igényel, de ez nagyon más, csontig és velőig ható teljes önátadás. Nem kereshetem a magam szépségét, örömét. Ugyanakkor mindezt Jézus megadja mellé. Amit nagyon fontosnak látok, az az alázat. Teljesen legyen alázatos, és egyfajta elfogadás legyen az ideális vezetőben. Merthogy nem a saját magunk képére és szépségére kell a közösséget vezetni, hanem fontos elfogadni. Különbözőek vagyunk, és úgy szép. Nagyon fontos, hogy mindegyiküket megértsem, elfogadjam, szeressem, úgy ahogy van. 

Kokas Gabriella riportjából

2011. július 22., péntek

M. Klarissza nővér hivatása IV. rész

1990-ben léptem be a rendbe (1990 áprilisában) és itt voltam jelölt. A jelölt időm nagyon hosszú volt, mert akkor tanultam, így négy év volt. Utólag nem bánom, de akkor soknak tűnt. Az első novícia Rita nővér volt, neki még Ausztriában folyt a képzése. Barsi Balázs atya volt akkor a magyarországi novícius mester, és ő ajánlotta a nővéreknek, hogy építsék be a tetőteret, és hozzák haza a noviciátust, ha azt akarják, hogy a rendnek legyen jövője és megmaradjon. Utána mi már itt voltunk novíciák. Gilberta nővér volt a novicmesterünk. Az a képzés, amit mi kaptunk, teljesen más volt. Ami nehéz volt, hogy a nővérek ott akarták folytatni, ahol valamikor abbamaradt 1950-ben, pedig közben volt egy II vatikáni zsinat, nagyon sok változás történt a társadalomban. Tehát ezért nem volt könnyű – pontosabban, inkább mindkét fél részéről voltak nehézségek. Mégis egy szép időszak volt. Ma másképpen folyik a nevelés, de a lelkünknek nem ártott. Isten szeretetére és alázatosságra neveltek. Az biztos, ha túl sokat szidják az embert, egy bizonyos ponton túl már nem tesz jót, de úgy voltam vele, hogy ha Jézusért jöttem ide, akkor az Ő szerelméért elviselem. Valójában tudom-e Őt annyira szeretni, hogy akkor is, amikor nem érzem, hogy rosszat tettem jól megszidnak. Úgy gondoltam, ha Jézust nagyon szeretem, akkor ezen nem múlhat a hivatásom. Tudtam, hogy egyszer ez is véget ér, nem tarthat örökké, és teljesen megértettem, hogy nem kívánhatok az idős nővérektől olyat, amit ők nem kaptak, vagy ami nekik teljesen kimaradt az életükből. Voltak különböző rekollekciók, ahol összehívták az idősebb szerzeteseket is, és különböző képzéseket kaptak arra, hogy most mi mindent kell másképpen tenni vagy újragondolni, de ugyanakkor ott volt bennük az a félelem, hogy eltérnek az eredeti karizmától, hogy másképp teszik, mint ahogy az alapítók mondták. A ’30-as években a külsőségeknek sokkal nagyobb jelentősége volt mint ma, de az tartalommal volt tele. Egy mai fiatalt a külsőség nem fog meghatni, vagy ha meghat, akkor nem biztos, hogy az jó. Az idős nővérek nagy hangsúlyt fektettek a külsőségekre, de azok mára már nem sokat jelentettek. Mindenesetre abból is sokat tanultam, hogy mire vigyázzak, és mi az, amit soha-soha ne tegyek. Ugyanakkor volt sok pozitívumom is. Tudtuk, hogy azért mert szigorúak, attól még nagyon szeretnek bennünket. Volt olyan nővér, akihez fordulhattunk, mert rugalmasabb volt, megértett bennünket, elmondhattuk neki minden bánatunkat. Azt gondolom, hogy minden nevelés elsősorban önnevelés: nem a másiktól kell várnom mindig minden megoldást, hanem elsősorban nekem kell tennem, és rajtam múlik, hogy akarom-e és abban kitartok bármilyen helyzetben, mert ez a hivatásom.

Kokas Gabriella riportjából 

2011. július 19., kedd

M. Klarissza nővér hivatása III. rész


Otthagytam az iskolát, mindent. Annál nagyobb boldogság, mint Jézusé lenni nincs. Ezt most is így gondolom. Eljöttem meglátogatni a barátnőmet, és az ebédnél bejelentettem, hogy kérem a felvételemet. Akkor Gilberta nővér felállt, átölelt és azt mondta, hogy Isten hozott. Beléptem a Rendbe. Ami szép, hogy első perctől kezdve azt éreztem, hogy a helyemen vagyok és hogy hazaértem, megérkeztem. Persze később még voltak küzdelmek, ez egy egészséges folyamat. Pár nap múlva visszamentem édesanyámhoz, és bejelentettem neki az elhatározásomat. Azóta is nagyra értékelem, hogy szabadon hagyott, elengedett. Csak annyit mondott, hogy „Vigyázz, kislányom, hogy meg ne bánd!” Aztán már, amikor jelölt voltam, tett nekem célzásokat, amikor beírattak a nővérek – mert nagyon fiatal voltam – az itteni egészségügyi szakközépiskolába, hogy Szegeden is van eü. iskola, nem kell ezért Esztergomba menni, de soha nem akadályozott meg. Édesapám 15 éves koromban meghalt, tőle nem kellett beleegyezést kérnem. Később az iskolában az igazgató meghívott, hogy menjek el Szatmári Irgalmas Nővérnek, mert ott indul egy kollégium, és ott ingyen lehetnék. Mindent fölkínált, hogy nagyon gondoljam meg, és újra behívott, amikor nemet mondtam, és újra. Amikor a kórházban gyakorlaton voltam, akkor ott is hívtak, hogy menjek oda dolgozni. Szóval ajánlat volt többféle, de azt tudtam, hogy itt a helyem és ez megtartott, akkor is, amikor nem volt könnyű a helyzet. 

Kokas Gabriella riportjából

2011. július 18., hétfő

M. Klarissza nővér hivatása II. rész

Ahogy olvastam különböző rendekről, főleg a Szentek Életéből, Avilai Nagy Szent Terézről, a trappistákról, ferencesekről, domonkosokról, így 16 évesen tisztában voltam, és teljesen megfogalmazódott bennem, hogy én egy apostoli rendbe szeretnék lépni. Merthogy azt a szeretetet, amit én az Úristentől kaptam, azt nagyon-nagyon szeretném továbbadni. Isten nem arra hív, hogy elzárkózzam, hanem, hogy továbbadjam az Ő szeretetét. Ezért azt is tudtam, hogy egy karitatív, apostoli rendbe akarok lépni és azt is, hogy ferences legyen, de hogy hol, melyikbe azt nem. Tudtam, hogy Szászvárosba nem mennék, mert ott nem élhették a nővérek a hivatásukat, mert tilos volt. Érdekes, hogy a ferences atyák már akkor mondogatták, hogy hamarosan valaminek történnie kell, és csodálkoztam, hogy honnan veszik, hogy jönnie kell egy rendszerváltásnak. Aztán itt Magyarországon előbb volt rendszerváltás. Édesanyám készült kijönni, amikor megtudtam, hogy belépett a barátnőm a Ferences Szegénygondozó Nővérekhez, és ez számomra elég volt. Benne volt, hogy ferences és benne volt, hogy szegénygondozó. Ez így teljesen egyértelmű volt számomra, hogy én megtaláltam, amit kerestem. Kijöttünk Magyarországra édesanyámmal, azt mondtam neki, hogy megyek meglátogatni a barátnőmet, de tudtam, hogy azért jövök, hogy belépjek a Rendbe. Még akkor sem mondtam el, amikor már kb. másfél éve készültem, anyukámék láttak valamit, de én erről soha-soha nem beszéltem. Azt is tudtam, hogy miért, mert nagy ellenállásba ütköznék. Ha nem engedtek volna el, mert kiskorú voltam, akkor elhatároztam, hogy elszököm. Ez számomra nem volt kérdés. Tudtam, hogy senki sem tud megállítani, mert a hang már nagyon erős volt bennem, és semmi keresnivalóm sincs a világban.

Kokas Gabriella riportjából 

2011. július 15., péntek

M. Klarissza nővér hivatása I. rész

- Kicsi korom óta emberekkel akartam foglalkozni. Igazából mindig vágytam arra, hogy a szegényeket, betegeket szolgáljam. Nem tudom meghatározni, hogy mióta. Ebbe nőttem bele. Édesanyám ápolónő, de nem sokat mesélt a munkájáról, az orvosi és a nővéri titoktartás miatt. A munkahelyi problémáit soha-soha nem hozta haza, nem is tudtunk róla. Nagyon komolyan betartotta. A Rendre érdekes módon találtam, 14 éves voltam, amikor ellógtam a bankettről az iskolából a barátnőmmel. Elmentünk Kolozsváron a Barátok Templomába, ahol egyetlenegy barát volt, barna csuhában, és odamentünk hozzá. Megkérdeztünk, hogy mi az a szerzetesi élet és kértük, hogy beszéljen róla. Ránk nézett, behívott a szobájába és elkezdte mondani, hogy az bizony nem olyan könnyű, lemondással jár. Mindenfélét mondott róla, mint egy távoli, megközelíthetetlen dologról. Akkor mondtuk, hogy rólunk lenne szó, mi lehetnénk-e szerzetesek? Azt válaszolta erre: „Ja, hogy erről van szó?” Aztán egészen másképpen kezdett el beszélni róla. De a ’80-as évek végén voltak a Ceausescu-diktatúra legkeményebb évei, ezért nem voltak élő szerzetesi közösségek. Azt mondta, hogy menjünk el Szászvárosba – ott voltak idős nővérek inkognitóban, az Assisi Szent Ferenc Leányaiból –, és oda már egy pár fiatal leányzó elment. Így kezdtem el járni az iskolai szünetekben, télen-nyáron, egy hétre - két hétre közéjük. Merthogy vágytam rá. Isten adta a szívembe ezt a vágyat. Nem éltem ilyen közegben, nem lehetett hallani erről az életformáról, egyszerűen a szívemben az Úristen hívott, közvetlenül és ez a vágy egyre erősebb volt. Akkor már tudtam, hogy ferences szeretnék lenni, mert Szent Ferenc nagyon megérintett, és azt gondoltam, hogy én is így akarok élni, ahogy Ő élt. Ezt a helyi közösségen belül, már eléggé intenzíven éltük. Tehát, hogy mindenünk közös, ne ragaszkodjunk semmihez, nagyon szeressük egymást. A szegényekhez jártunk ki takarítani, énekelni, felvidítani őket, szóval egy nagyon ferences és fokoláre lelkiségű közösséghez tartoztam, ami sokat adott és így nagyon elevenen éltük Szent Ferenc lelkiségét. A Barátok Templomában van egy gyönyörű Szent Klára szobor, és ott mindig kértem a Szent Klárát a hivatásomért, illetve amikor Somlyóra jártam a nagyszüleimhez – ők Somlyótól 20 km-re laknak –, akkor a Szűzanya kezébe is odatettem. 

Kokas Gabriella riportjából

2011. július 12., kedd

M. Klarissza nővérrel találkozhatsz:

Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlaton július 16- án szombaton.





2011. július 10., vasárnap

A Ferences Szegénygondozó Nővérek Rendje

A ferences családnak három fő ága van, az első ág Szent Ferenc Kisebb testvérek, Kapucinusok, Minoriták, a második ág a Klarissza nővérek, a harmadik ág az ún. Szabályozott Harmadik Rend és a Világi Rend. A harmadik ághoz tartozik minden olyan rend, amelyik Szent Ferenc halála után jött létre. Szent Ferenc Szabályozott Harmadik Rendjeként, P. Oslay Oswald ferences tartományfőnök indította el a kis közösséget Egerben, 1927-ben, Páhok Mária Franciska és Krouman Mária Magdolna segítségével, mely fiatal lányokból szerveződött.[1] Az 1920-30-as években 3 millió koldus országa volt Magyarország, Oswald atya felismerte korának szükségletét és az Egri norma által összekapcsolta az önkéntes társadalmi mozgalmat az egyházi karitatív munkával. Ennek a munkának fő szervezői és lebonyolítói a Szegénygondozó nővérek voltak, akik csak Krisztusnak kívántak szolgálni felkarolva a társadalom legszegényebbjeit: koldusokat, hajléktalanokat, öregeket és mindazokat, akik kiszolgáltatottak az evangélium szellemében: „Bizony mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”[2] Szent Ferenc bűnbánó ruháját magukra öltve, biciklivel és gyalog járták a nővérek a tanyákat és falvakat, városokat és cigány negyedeket. Mivel szolgálatuk felrázta az emberek lelkiismeretét sok segítő csatlakozott hozzájuk. Így rend gyorsan elterjedt.  1950 és 1990 között a szerzetesközösséget betiltották, új tagok felvétele nem volt lehetséges. 1950-ben több mint 300 nővérnek kellett beszüntetnie a tevékenységet.[3]1990-ben újraindulhatott a közösség. Esztergomban nyílt az első ház, az ún. anyaház, mely a közösség központi háza. A lelkiség középpontját, az Eukarisztia bensőséges tisztelete és imádása képezi – Szent Ferenc szavai szerint: „az Isten fölséges Fiából semmit sem látunk testi szemeinkkel itt a földön, csak az Ő legszentebb Testét és Vérét”[4].

Írta: Kokas Gabriella

[1] Adatok a www.katolikus.hu oldalról / szerzetesrendek / Női szerzetesrendek / Ferences Szegénygondozó Nővérek:   http://uj.katolikus.hu/rendek.php?h=10
[2] Mt. 25,40
[3] http://www.szecseny.ofm.hu/Szegenygondozok.htm
[4] http://www.szegenygondozo.ofm.hu/tort-lelkiseg.htm

kép forrása: ferencesek.hu

2011. július 7., csütörtök

Egy hivatás tisztázódásának története

Nagyon jó alaphelyzetből indultam: vallásos neveltetés egy Szécsényhez közeli kis faluban. ...még csak tévében (és szentképen) láttam apácát, amikor a plébánosunk összeszedett egy kocsira való fiatal lányt, és meglátogattuk a Szécsénybe frissen visszatelepült nővéreket. 
Az első találkozás felbátorított arra, hogy gyakrabban betérjek hozzájuk, segédkezzem ebben-abban. Végül ’odáig fajult a dolog’, hogy civil munkatársuk lettem az újonnan kialakított Szeretetházukban. Így alkalmam nyílt közelről szemlélni az életüket, s ez nem eltaszított tőlük, hanem ellenkezőleg... Megpróbáltam minél több időt tölteni velük. Nagyon vonzott az életformájuk. Hosszú lenne mindent elmesélni...
’Egy szó, mint száz’ – felvételemet kértem a közösségbe. Egy évig éltem köztük jelöltként. Számomra ez az egy év volt az igazi hivatástisztázó lelkigyakorlat. Kimondhatatlanul sok lelki kincset kaptam ezalatt az időszak alatt, s a nővérek valóban a nővéreim voltak, ...nagyon jó nővéreim!
...DE...
Ahogyan közeledett az elköteleződés (fogadalomtétel) időpontja, én annál inkább elbizonytalanodtam a hivatásomban. Bár jól éreztem magam a közösségben, mégsem tudtam elképzelni, hogy soha ne legyen családom, férjem, gyermekeim... Az elöljáróim tanácsára hazaköltöztem néhány hónapos szabadságra, átgondolni, átimádkozni ami bennem kavargott.
Így történhetett meg aztán, hogy visszakerültem a régi munkahelyemre... Így történhetett meg, hogy hamarosan összejöttem egy kedves fiatalemberrel, aki már korábban is megdobogtatta a szívemet... És így lett a fogadalomtétel helyett esküvő... a barna ’esküvői ruha’ helyett fehér.
Azóta harmonikus házasságban élek a férjemmel, aki mellesleg a kollégám (és egyben a nővérek kollégája is), és boldog családanya lehetek!
Köszönet mindezért lelki iránymutatóimnak, ’nővéreimnek’ - a Ferences Szegénygondozó Nővéreknek, és dicsőség mindezért a Gondviselő Istennek!!!

2011. Nagy Ági (Szécsény)

Ági és Robi a nővérekkel


2011. július 4., hétfő

Taizé imádság és ének


Taizé alkalmakat tartanak a Ferences Szegénygondozó Nővérek a szécsényi Rendházukban
minden pénteken. Nyári időszakban a 19:00 órai, téli időszakban 18:00 órai Szentmisét követően.